Zsarolta a Szekuritáte Mikó Imrét

Az MTI tájékoztatása szerint a Magyar Kisebbség folyóirat internetes felületén a napokban tették közzé a Népszolgálat és túlélés című, Mikó Imre és a román állambiztonság, 1948–1971 alcímű tanulmányt, amely a román kommunista politikai rendőrség irattárában meglelhető dokumentumok alapján próbálja felvázolni Mikó alakját.

Amint a Budapesten élő szerző feleleveníti, a neves erdélyi családból származó Mikó Imre a jogi tanulmányok elvégzése után, 1937–1938-ban az Országos Magyar Párt bukaresti irodájának vezetője, 1939–1940-ben a Magyar Népközösség bukaresti jogvédő irodájának a főtitkára volt. A második bécsi döntés után a budapesti törvényhozásban szerzett képviselői mandátumot, és az Erdélyi Párt országos politikai főtitkáraként tevékenykedett. 1944 októberében az Észak-Erdélybe bevonuló szovjet és román csapatok elhurcolták Kolozsvárról.

A négyéves fogságból hazatérvén orosztudását orosztanárként, majd fordítóként kamatoztatta, de az 1956-os magyar forradalom után a hatalom eltávolíttatta állásából, és évekig raktári munkásként dolgozott, majd egyetemi jegyzeteket árult. A Ceauşescu-rendszer első éveiben az unitárius egyház főgondnokává választották. Amint Stefano Bottoni közli, 1948-után a Szekuritáte tízkötetnyi iratanyagot „termelt\" Mikó Imréről és szűk környezetéről.

A román belügyi szervek Mikó Imrét egyszerre tekintették forrásnak és célszemélynek, és folyamatosan informálódtak róla, miközben rendszerezték, értékelték és felhasználták az általa szolgáltatott adatokat. A dokumentáció nagyobbik része a „követési dossziéból\" származik, ahová a kisebbségi jogvédelmet szolgáló jogászról szóló hálózati jelentéseket és az ezeket öszszefoglaló átiratokat gyűjtötték.

Az iratcsomó kisebbik, de több száz oldalas részét Mikó Imre négykötetes hálózati doszsziéja adja. A történész a két iratanyag öszszevetésével az 1948 utáni életrajz három szakaszát különbözteti meg. Mikó Imre 1948–1951 közötti korai megfigyelését, 1952 és 1955 közötti, első és második beszervezését, majd 1956 utáni kizárását és társadalmi kirekesztettségét tekintette az első szakasznak. A megfigyelt Mikó 1958 és 1971 közötti túlélési, majd visszakapaszkodási stratégiáit tekintette a második korszaknak. Bottoni közölte: a politikus harmadik és döntő jelentőségű kollaborációs korszakával egy későbbi tanulmányban akar foglalkozni.

Stefano Bottoni megállapította, Mikó Imrét 1952-ben minden bizonnyal zsarolással kényszerítették rá, hogy Hunyadi Ioan álnéven tájékoztassa az állambiztonsági szerveket. Jelentéseiben azonban kerülte a Szekuritáte számára hasznos információk átadását. Dumitrescu fedőnéven történt 1955-ös, második beszervezése után azonban jelentései már naprakész, operatív értékű információkat tartalmaznak.

A tanulmány szerint azt követően fordul Mikó ellen a hatalom, hogy 1956 novemberében a kommunista párt Kolozs megyei vezetőjétől levélben kéri: ne kötelezzék már arra, hogy hetente jelentkezzen „egy bizonyos ellenőrzésre\". A tanári állásából való eltávolítása súlyos anyagi körülmények közé taszítják a négygyermekes családapát.

Mikó Imrének az unitárius egyházban vállalt főgondnokság hozza vissza a társadalmi elismertséget, de ez erősíti meg az állambiztonság rá irányuló figyelmét is. Több ráállított provokátor próbálja olyan megnyilvánulásokra bírni, amelyek alapján lecsaphat rá a hatalom. A politikus a Kriterion könyvkiadónál 1970-ben elnyert szerkesztői állásnak fizeti meg az árát azzal, hogy önkéntes jelentéseket kezd adni elsősorban a Szekuritáténak a kolozsvári értelmiségieket felkereső külföldiekről. A Nicolae Ceauşescu pártapparátusában legmagasabb funkciót betöltő magyar politikussal, Fazakas Jánossal fenntartott kapcsolata azonban a Szekuritáte rá irányuló figyelmét is fokozza.