Végét járja a szarvasmarhatartás Biharban – Értékesítési gondokkal küzdenek az önkormányzatok által megtűrt tehéntartó gazdák

Aki két-három évtizeddel ezelőtt reggeli vagy esti órákban áthaladt belső-erdélyi vagy partiumi településeken, az óhatatlanul belefutott legelőre tartó vagy onnan hazafele bandukoló tehéncsordába. Kihajtáskor a falvakban több száz tehén gyűlt össze az utcákon, vagy a falut átszelő főúton: mindez természetes jelenség volt gépkocsivezetők és utasok számára egyaránt. Ettől a látványtól napjainkra annyira elszoktunk, hogy a partiumi falvakban kuriózumnak számít egy-egy legelésző tehéncsorda. Aki például a Nagyváradtól 72 kilométerre fekvő Érmihályfalvára tart, több olyan falun is áthalad, ahol

hírmondónak sem maradt tehén, vagy jó esetben csupán egy-két portán tart tejelő jószágot a mindenre elszánt gazda.

Mint például a Dobrai házaspár Biharban, amelynek nyáridőben megpróbáltatást jelent reggelente és este az a félpercnyi idő, amíg a 16 tejelő szarvasmarhát áthajtja a főúton a falu másik felében húzódó közbirtokossági legelőre. Dobrai János szerint vannak sofőrök, akik szitkozódnak, átkozódnak, fenyegetőznek, szinte ráhajtanak a jószágra, mert nem tudják elfogadni, hogy az országban még maradt néhány állattartó gazda. „Felüdülés egy-egy civilizáltan viselkedő gépkocsivezető, aki bátorítóan kiszól, és biztat, hogy ne adjuk fel” – magyarázza a bihari gazda, aki megmutatja az istállóba télire egymás mellé bekötött jószágokat. Valamennyit kiállításra lehetne vinni, annyira fénylik a szőrük, gondozottak, tiszták. Az állatszerető ember örömmel szemléli őket, miközben visszaké­rődzik a reggeli bőséges eleséget.

A kívülálló azt gondolná, az idilli látvány mögött elégedett gazdák állnak, akik örömmel végzik a szülők és nagyszülők által rájuk testált állattartó örökséget. Valójában inkább arról van szó, hogy

a mintegy 3500 lakosú Bihar községben mindössze négy gazdaportán maradt napjainkra tehén.

Egy olyan faluban, ahol negyedszázada még sok száz jószágot hajtottak ki a legelőre, hiszen minden második telken állt marhaistálló, és benne tehén és hízóra fogott borjú. A rengeteg jószág ellenére is a tehéntejet, a túrót, sajtot, tejfölt jó áron lehetett értékesíteni a faluban, vagy a 15 kilométerre fekvő Nagyvárad piacain.

A Ceaușescu-rendszerben egy nagyváradi gyárban asztalosként dolgozó Dobrai János a rendszerváltás után azért hagyta ott az ipari munkát, mert egy 400–500 kilósra felhizlalt bikaborjúért megkapta négy-öt havi fizetését. Amihez pluszban járt a tejcsarnokba leadott tej utáni pénz, de akadt jó pár helyi vásárlójuk is, akik a reggeli fejés után a friss tejért jöttek. Régi szép idők – vakargatja feje búbját a házigazda, akivel a konyhában telepszünk le átbeszélni a rossz irányba fordult gazdálkodás gondját-baját. Merthogy ezekből van több, amióta vendéglátóm szerint felszámolódott a Bihar megyei tej- és húsfelvásárló piac.

Nem tudom, hány megye van még ilyen kiszolgáltatott helyzetben, mint mi, de itt már nem éri meg semmilyen állatot tartani”

– panaszkodik a gazda. Azt is szóvá teszi, hogy nagy nehezen a napokban adtak el egy 1100 kilós, gyönyörű húsformájú bikát olcsón egy állatkereskedelemmel foglalkozó cégnek, amelyik Bosznia-Hercegovinába szállította a jószágot. Borjakat már több éve nem hizlalnak, mert nem éri meg. Állatkupeceknek, viszonteladóknak lehetne értékesíteni, akik többet akarnak nyerni rajta, mint a gazda, ezért lenyomják az árat, a legszebb állatban is hibát találnak, ezért élősúlyban csak 7–8 lejt kínálnak kilónként. Ez egy 120–140 kilós borjúért aprópénz, így a gazdák lemondtak az állathizlalásról.

A környező településeken sem jobb a helyzet. Érmihályfalván, ahol valamivel több jószág maradt, a tehéntartó gazdák hosszú keresgélés után sem találtak csordapásztort, így villanypásztorral kellett körbekerítsék a teljes legelőt. A tehéntartó gazdák egymást váltva hajtják a jószágokat reggel és este, napközben pedig szintén valamelyik gazda itatja meg az állatokat.

Az értékesítési gondokat tetéző súlyos munkaerőhiány miatt egyre többen hagyják abba az állattartást azok közül is, akik eddig kitartottak.

Dobraiéktól egy viszonteladó szállítja el immár húsz éve a reggel kifejt friss tejet a nagyváradi piacra. Ami nagy segítség, hiszen a családban nincs, aki tejjel vagy tejtermékekkel piacolhatna napi rendszerességgel. Dobrai Emese szerint feldolgozni sem éri meg a tejet, mert az emberek elszoktak a házi termékektől, inkább megvásárolják az üzletből az import tejből készülő túrót, sajtot, tejfölt. „A tej egy részéből tehéntúrót, tejfölt vagy vajat készítek, de sokszor elajándékozzuk, annyira nincs rá kereslet” – magyarázza a gazdaasszony.

Miután a Nagyvárad környéki és az érmelléki falvakban hosszú évekkel ezelőtt megszűnt a szervezett tejfelvásárlás, a megmaradt néhány tejtermelő gazda úgy boldogul, ahogyan tud. Dobraiék szerint a mai helyzet hamarosan oda fog vezetni, hogy egész vidékekről eltűnik a tejelő szarvasmarha. Ezt célozza az egyre több faluban bevezetett megszorítás is, hogy lakóházak között ne lehessen szarvasmarhát, sertést, vagy birkát tartani. Ilyen szempontból Bihar szerencsés helyzetben van, mert vendéglátóim szerint a magyar polgármester olyan elöljáró, aki megérti az állattartók gondját-baját, így nem akarja újabbal tetézni, hogy a megmaradt néhány állattartó gazda felszámoljon mindent a lakóházak közötti portán, és a településen kívül létesítsen állattelepet, amit szinte senki nem vállalna.

Dobrai János szerint ha a Bihar Megyei Tanács mégis elfogad egy ilyen rendeletet a metropolis­övezethez tartozó települések számára, azzal megpecsételik a szarvasmarha- és disznótartás jövőjét a környező falvakban.

A gazdákat azonban nem csak az értékesítési gondok hozzák nehéz helyzetbe Biharban. A Dobrai család pár hónapja kapott hivatalos értesítést arról, hogy legjobb termőföldjeiből közel három hektár területet sajátítanak ki terelőút építésére. A felszólítás megtiltotta, hogy a jelzett területet megszántsák, a következő hetekben érkeznek a munkagépek.

Több gazda jutott nehéz helyzetbe, az emberek elégedetlenek és dühösek, mert aprópénzt adnak a földjeikért – négyzetméterenként kevesebb mint egy eurót –, miközben szabad területet már nem lehet vásárolni a falu határában.

Ha van eladó szántóterület, az az útkezelési vállalattól kapott kárpótlási összeg többszörösébe kerül.

A bihari gazdák nem értik, miért babrálnak ki arcátlanul velük, hiszen eközben a szomszédban megépült észak-erdélyi autópályának a magyar–román határátkelő irányába tartó rövid szakasza alatti földekért 7–8 eurót is kifizetett négyzetméterenként az állam. Van, aki tiltakozna a munkálatok elkezdése ellen, hiszen aprópénzért akarnak több tíz hektárnyi jó minőségű szántóterületet kisajátítani olyan gazdáktól, akik számára a termőföld jelenti a megélhetést.

„Beszélgettem a feleségemmel, mihez is kezdünk, ha még jobban ellehetetlenítik a gazdálkodást. Három évtizede ezzel foglalkozunk, hozzászoktunk az állattartáshoz, a tehenek szinte családtagnak számítanak. 56 évesen nehéz újrakezdeni és mással foglalkozni. De ez nem csak minket érint, hanem sok más gazdát, akik minden nehézség ellenére eddig kitartottak” – érvel Dobrai János. Érzem a hangjában, hogy nehezen válna meg szemrevaló teheneitől. Amelyek igazából ma már csak az egyre apadó gazdaréteg számára fontosak, amely még hisz a hazai állattartás jövőjében.