Szakminisztériumi „fogságban” a vadgazdálkodás: térítésmentesen kell ellátniuk a közfeladatokat a vadászegyesületeknek

„A romániai vadgazdálkodást úgy lehetne tömören összefoglalni, hogy az állam elvárja a nonprofit, civil szervezetként működő vadászegyesületektől, hogy folyamatosan lássanak el közfeladatokat, amiért cserébe nem fizet” – foglalja össze a hazai vadászegyesületek legfőbb panaszát Benke József erdőmérnök. A Zetelaki Vadásztársaság igazgatója úgy véli, a súlyos helyzeten a 2006/407-es számú vadászati törvény idén elfogadott módosítása sem változtat.

Az új jogszabály a vadkárok megtérítése terén ugyan előrelépést jelent, de a vadgazdálkodás területén minden maradt a régiben, ami csak a Romsilva állami vállalatnak kedvez.

Az állami erdőigazgatóság a romániai erdős területek, és ezzel együtt a vadállomány egyharmada felett rendelkezik. A vadászterületek mintegy kétharmada nonprofit szakegyesületekhez tartozik, amelyek semmiféle állami támogatásban nem részesülnek, ennek ellenére gondozniuk és védeniük kell a védett vadak listáján szereplő medve-, farkas-, hiúz- és vadmacskaállományt. „Románia kivételével valamennyi európai uniós országban ezekért a közfeladatokért az állam törvényileg szabályozott kompenzációt fizet a vadászokat tömörítő szervezeteknek. A mi helyzetünk éppen olyan igazságtalan, mint azoké az erdőtulajdonosoké, akiknek fás területeit védett erdővé nyilvánították, ahonnan nem lehet fát kitermelni, de az állam mégsem fizet kompenzációt” – magyarázza az udvarhelyszéki szakember.

A bajok fő oka a normális vadgazdálkodást megakadályozó minisztériumi törekvésekben keresendő. A vadászati szakember szerint a zöld­szervezetek nyomására a környezetvédelmi, vízügyi és erdészeti minisztériummal nem lehet szakmai vitát folytatni az ésszerű romániai vadgazdálkodásról. Erre egyik példa a túlszaporodott medveállomány helyzete.

2016-ban egyetlen medvét sem lőhettek ki Zetelakán, 2017-ben hármat, 2018-ban egyet, tavaly pedig újra hármat, miközben az 55 ezer hektár vadászterületük medveállománya annyira túlszaporodott, hogy a környékbeli falvak lakói arra kényszerülnek, hogy maguk védjék meg gazdaságukat a nagyvadaktól.

„Az elkeseredett gazda megmérgezi vagy hurokba csalja az állatot, így a minisztérium mindenféle szakmaiságot nélkülöző, kaotikus döntései miatt pusztul a védett vadállomány, egyre nagyobb kárral maradnak a gazdák, és a vadászegyesületek is nagyon nehezen tudnak talpon maradni” – illusztrálja a bukaresti környezetvédelmi tárca döntéseinek következményeit Benke József.

Az 55 ezer hektáron gazdálkodó Zete­laki Vadászegyesület is csak úgy tud gazdaságilag talpon maradni, ha az évenként megkapott medvekvótát eladja nyugat-európai vagy pénzes hazai vadászoknak, akik legalább ötezer eurót fizetnek egy-egy medvetrófeáért. Ezzel együtt is

folyamatosan emelni kell a vadászegyesület tagjainak éves tagdíját, mert a lelőtt vadállomány értékesítéséből származó bevételek nem fedezik a vadászterület bérléséért kifizetett évi díjat és az egyéb kiadásokat.

A hegyi erdőségekben eleve kevesebb a vad, mint domb- vagy síkvidéken, ahol több élelemhez jut hozzá a vadállomány, magyarázza az egyesület vezetője, aki nem tartja meglepőnek, hogy Magyarország Európa egyik vadászati nagyhatalma. Igaz, a magyar vadgazdálkodás teljesen más állami megítélés alá esik, mint a romániai.

A szakember példaként a sertéspestis okozta gondokat említi: a szakminisztérium duplájára emelte a kilövésre kerülő vaddisznók kvótáját, aminek teljesítése nagyon nehéz, mert „a vaddisznók nem karámban élnek”. A közfeladatnak tekinthető vaddisznóirtásért cserében azonban az állam nem hajlandó fizetni. A lelőtt állatok húsának kötelező bevizsgálási díját sem téríti meg, az is a vadásztársaságok terheit növeli.

– fogalmaz Benke József. A Zetelaki Vadásztársaság vezetője szerint azért vannak szerencsésebb helyzetben a Székelyföldön, mert magánerdészet területén gazdálkodhatnak, és a két intézmény jól együtt tud működni egymással. Két vadőrük egyben erdész is, másrészt erdészek is vannak a vadászegyesület tagjai között.

Asztalos István, a Kolozs megyei Tordaszentlászló község alpolgármestere régóta vadászik, így a vadkárok megtérítésével kapcsolatos előírásokat vadászati és önkormányzati szempontból is átlátja. Úgy véli, a domb- és síkvidéken okozott vaddisznó- és egyéb vadkár megítélése lényegesen nem változik az új törvény megjelenése után sem.

A kártérítéshez túl sok bürokratikus intézkedés kell, másrészt a gazdának be kell kerítenie a területét.

„A mezőgazdasági termelőnek azonnal jelentenie kell a vadkárt a helyi polgármesteri hivatalban, amely bizottságot hoz létre a helyi mezőgazdasági szakember, a megyei környezetvédelmi hivatal és a területileg illetékes vadászegyesület képviselőjének részvételével. A bizottság méri fel a kárt, és ő is szabja meg a kártérítést. A kártérítés összege azonban rendszerint nem fedezi a gazda valós kárát” – magyarázza Asztalos.

Benke József szerint a vadászható állatfajok esetében a vadász­egyesület abban az esetben kell, hogy kártérítést fizessen, amennyiben nem lőtte ki a vadkárt okozó állatok kvótáját, nem etette a vadakat az erdőterületek bérlését szabályozó szerződés értelmében, illetve nem segítette a mezőgazdasági területek tulajdonosait elhárító vadászattal. Ez utóbbi Asztalos szerint azt feltételezi, hogy a gazda tavasszal beadvánnyal hozza a vadászegyesület tudomására, miszerint a vadak járásának legjobban kitett határrészekben mit termeszt. A Kolozs megyei önkormányzati vezető szerint eddig is több vadkárbecslést végeztek a környékbeli önkormányzatok, azonban a kifizetések menetéről nem tud, mert arról nem értesítették a polgármesteri hivatalokat.

A vadkárok megtérítése terén igazából a védett fajok esetében hozott áttörést a törvény, hiszen ezeket az állam fizeti ki – véli Benke József. Székelyföldön a medvék kártétele a legjelentősebb, a szakember szerint azonban mégsem a kártérítések növelése a járható út, hanem az ésszerű vadgazdálkodás.

– összegzi véleményét a székelyföldi szakember.

Sokak szerint a vadászat lassan megfizethetetlen luxussporttá válik Romániában. Miután az állam folyamatosan beleszól a vadgazdálkodás menetébe, a szakegyesületek csak az egyre nagyobb tagdíjakkal és az egyre drágábban értékesített trófeákkal tudják kigazdálkodni az egyesületek fenntartási költségeit. Asztalos István szerint az évi kétezer lejt meghaladó tagdíj, illetve a fegyverrel, ruházattal és egyéb kiegészítőkkel járó kiadások már akkora összegre rúgnak, hogy sokan visszaadják a vadászati engedélyüket. Aki külön engedélyt szeretne vaddisznóra, nyúlra, fácánra vagy más kisvadra, annak minden eddiginél mélyebben a zsebébe kell nyúlnia. Benke József szerint a vadászat luxustevékenységgé válik, eközben pedig az állam továbbra is ezeknek a kiadásoknak a terhére akarja ráfűzni a saját vadvédelmi közfeladatait, térítés nélkül.