A jó gazda holtig tanul: Dr. Kozári József mezőgazdasági szaktanácsadó a gazdaképzés és a szövetkezés fontosságáról

– Ön a felelőse a Kárpát-medencei falugazdász-hálózat szakmai továbbképzésének, ugyanakkor a pályázatírás szakértője is. Hogyan látja, mennyire fontos, hogy a gazda pályázzon?
– Nagyon fontos követelmény, mert ha a gazda, az agrárvállalkozó nem pályázik, rengeteg pénztől fosztja meg a zsebét. Ismerek olyan gazdálkodót, akinek tavalyi árbevétele negyven százalékban pályázati forrásokból származik. Húshasznú szarvasmarhára szakosodott állattelepe van. A trágyából biogázt állít elő – ezzel villamos energiát termel –, a vizet napkollektorral melegíti. Pályázati forrásokból arra is futotta, hogy a falusi turizmus hasznosítására egy szép épületet építsen, ahol turistákat fogad. Olyan gazdáról van szó, aki folyamatosan pályázik és fejlődik. Ennek köszönhetően sokkal messzebbre jutott, mint a szomszéd gazda, akivel egyszerre indult.

– Nemcsak a pályázatírásnak, hanem a pályázat elbírálásának szakértője is. Meglátása szerint milyen mezőgazdasági területeken érdemes próbálkozni?
– Minden területen kell próbálkozni! Fontos követelmény, hogy a pályázatírás szervesen illeszkedjék a többi forrásteremtő technikák közé. Termelhet az ember búzát, tejet, tojást, bármit, amiből bevétele származik. Ezt kell kiegészíteni pályázati forrásokkal, itt fontos szempont a pályázatfigyelés. Nagyon sok olyan emberrel találkozom, aki az utolsó pillanatban szerez tudomást egy-egy pályázatról, amit akár ő is beadhatott volna. Ezzel szemben, aki folyamatosan figyeli a pályázatokat, időben értesül róluk, be tudja nyújtani a számára legkedvezőbb változatot. Annak a vállalkozónak, aki komolyan veszi munkáját, a gyorsabb siker érdekében a pályázati források felhasználására is kell figyelnie.

– Lázári előadásában arról is beszélt, milyen ismeretekre van szüksége a pályázó gazdának. Hol tudja elsajátítani ezeket a mezőgazdasági termelő?
– Minden pályázatnak sajátos a nyelvezete. Rengeteg pályázatot írok, és nagyon sok pályázatnál elbíráló is vagyok, ezért tudom, hogy mit rontanak el a gazdák. Tanfolyamokon szoktam ezeket elmagyarázni agrárvállalkozóknak, illetve a falugazdászképzésben részt vevő szakembereknek, akik a maguk során a tippeket továbbadják a gazdáknak. Gazdáknak szóló tanácsom, hogy iratkozzanak be egy pályázatírással kapcsolatos tanfolyamra, ahol értesülhetnek a lényeges szempontokról.

– Segíthet, ha a gazda szakemberrel készítteti el pályázatát?
– A kettő nem zárja ki egymást. A pályázatíró is csak akkor tud jó munkát végezni, ha a gazda elmagyarázza neki, mit is akar.

Alapszabály a sikeres pályázatok leadásához, hogy a gazdának legyen projektötlete. Rendelkezzen stratégiával, elképzeléssel arról, hova szeretne eljutni, mit akar fejleszteni. Ha ez összeállt, akkor könnyebb megtalálni az ehhez szükséges pályázatot. Koncepció és stratégia nélkül rögtön látszik a benyújtott pályázaton, hogy a gazda sem tudja, hogy mit akar, a bíráló pedig ezt lepontozza.

A gazda, az agrárvállalkozó éppúgy egyfajta misszióval, üzenettel kell rendelkezzék, mint mondjuk egy civil szervezet, amelynek az a küldetéstudata, hogy beteg gyerekeket gyógyítson. A gazdának például missziója lehet az egészséges élelmiszer előállítása. E köré lehet építeni a stratégiát. A legtöbb pályázatot, amely gazdákhoz szól, körültekintéssel és dokumentálódással – például egy tanfolyam elvégzése után – a gazda is meg tudja írni. Nem ördöngös munka ez. A Magyarországról támogatott mezőgazdasági pályázatoknak elég jó a megfogalmazásuk, így a gazdák számára is világos, hogy mi a teendőjük.

– Erdélyben nagyon sok a kisgazda, az ő birtokuk csak akkora, hogy önellátásra elegendő. Mennyire segít az ilyen termelőkön a pályázás?
– Ki kell mondanunk, hogy a kisgazdaságok előbb-utóbb el fognak tűnni. Egy családot sem tudnak eltartani, éppen ezért csak úgy lehet előrelépni, ha a gazdák összefognak és szövetkeznek. Például árubeszerző és értékesítő csoport létrehozásával javíthatnak helyzetükön. Olcsóbban szerezhetik be az alapanyagokat, és jobb eredményeket érnek el a piacon termékeik értékesítésével. Ezen a jelenségen átment már Nyugat-Európa valamennyi országa.

– Hogyan lehet leküzdeni a szövetkezéstől való ösztönös félelmet?
– Ismerem az erdélyi gazdákat, hiszen 1990 óta rendszeresen megfordulok Székelyföldön, de Erdély más vidékein is.

Manapság már nem elég, hogy megforgatjuk és összegyűjtjük a szénát – egy életképes gazdaságban sokkal többre van szükség. A kisgazdaságok összefogással tudnának érvényesülni, amihez pályázni kell. Készítsenek a tejből sajtot, különböző termékeket. Termelvényeiket aszalják, szárítsák, találjanak ki piacképes terméket, mert csak így van esélyük arra, hogy piacra kerüljenek, és ott meg is maradjanak áruikkal.

– Szaktanácsadásban tevékenykedő oktatóként miként látja, a pozitív példák mennyire ösztönzik a mezőgazdasági termelők összefogását?
– A mezőgazdasági tanácsadási stratégiákat az egész világon tanulmányoztam. Ismerem az amerikai, az európai, az ázsiai és az afrikai gyakorlatot. Csak Afrikában tízszer jártam eddig, ahol a magyar állam támogatásával mezőgazdasági tanácsadókat képzünk.

Mindenhol az a szabály érvényesül, hogy egy gazdaság a tevékenységéhez szükséges üzemmérettel lehet életképes. Ha ennél kisebb, akkor a gazdák összefogva tudnak csak boldogulni.

Észak-Magyarországon például sok gazda a bogyós gyümölcsök értékesítésére szövetkezett. Közösen megpályáztak egy hűtőházat, ahova begyűjtik az összes termelvényüket, s mélyfagyasztott, úgynevezett guruló málnát készítenek belőle. Amikor a környéken mások olcsón eladják a Németországból érkező kereskedőknek, ők kivárnak, és mélyfagyasztott termékeiket akkor dobják jóval magasabb áron piacra, amikor lejár a szezonja. Közös vállalkozásuk nagyon jól működik, sok gazda megél belőle. Ezeket a példákat kell népszerűsíteni, hogy meggyőzzük az erdélyi gazdákat is: az összefogás, a szövetkezés a járható út.

– Figyelnek önre a gazdák, elfogadják javaslatait?
– Tapasztalatom szerint sok gazda nem értelmezi jól ezeket a dolgokat. Nem mennek el a meghirdetett előadásokra, nem törődnek a pályázati kiírásokkal, nem képezik magukat azon a területen, amiből meg akarnak élni. Ez hosszabb távon nem fog működni! Aki nem képezi magát, nem érdeklődik az újdonságok iránt, lemarad, és kénytelen lesz abbahagyni a gazdálkodást. Kénytelen lesz eladni vagy bérbe adni a birtokát, mert nem fog tudni megélni belőle.

– A mezőgazdasági szaktanácsadás területén nem áll jól Erdély. A több évtizedes hiányt mennyire tudja pótolni a magyar állam által támogatott falugazdász-hálózat?
– 2007-től az Európai Unió kötelezővé tette tagjai számára, hogy mezőgazdasági szaktanácsadási rendszert működtessen. Tudom, hogy több országban ez csak papíron létezik, amit az EU felé kipipálnak a hatóságok. A magyar kormány ennek tudatában kezdett el néhány éve mezőgazdasági szaktanácsadási hálózatot működtetni a Kárpát-medencében. Célja az volt, hogy Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és Kárpátalján is magyar szakemberek adjanak tanácsot a magyar gazdáknak. Az információ ugyanis hatalom. A magyar államnak arra nincs ráhatása, hogy a környező országok különböző kormányhivatalai mennyire veszik komolyan mezőgazdasági feladataikat, mi azonban igyekszünk segíteni a határon túli magyar gazdákon.

– Mennyire hatékony ez a hálózat?
– Elindult egy ígéretes rendszer, ami további fejlesztésre szorul. Magam is részt veszek a szakemberhálózat képzésében, rendszeresen tartom a kapcsolatot a budapesti Agrárminisztériummal. Közös célunk, hogy a falugazdász-hálózat tovább bővüljön. Partiumi falugazdász mesélte, hogy amikor egy vegyes lakosságú faluban belépett egy magyar gazdához, és elmondta, mi járatban van, a gazda könnyek között mesélte, hogy még nem találkozott olyan mezőgazdasági szakemberrel, aki magyarul szólt volna hozzá. Ilyen és ehhez hasonló visszajelzések érkeznek hozzánk, tehát az erdélyi gazdák is nagyon igénylik a segítséget.