Ajándék lenni az embereknek: a reverendát először viselő kispapokkal beszélgettünk Gyulafehérváron

Azt kívánta a kispapoknak, hogy mindennap magukra tudják ölteni a reverendában az irgalmasságot, jóságot, szelídséget, türelmet, egymás elviselését, és a nagy-nagy hálát, amire Szent Pál apostol biztat. „Azért imádkozok és azt kívánom mindannyiunknak, hogy valóban mi is Isten szemén keresztül tudjuk látni a világunkat, és valóban mindennap meg tudjuk hozni az istenkeresésnek az áldozatát.”

A lüktető szív és a látás – ezt a két dolgot ajánlotta a hatodéves Oros Tibor Roland főmagiszter, hogy szemük előtt tartsák a kispapok, hiszen ezzel lehet követni Jézust. „Ahogy az emberi szívnek szüksége van a lüktetésre, hogy oxigénnel teli vért pumpáljon a szervezetbe és ez így helyesen működjön, a reverendát ha felveszitek, és nincs alatta egy lüktető szív, amit elköteleztetek, akkor ez a reverenda annyi marad, mint egy darab ruha. Ez a lüktetés az, ami a reverendát azzá teszi, ami az valójában.”

Mert ez a két kérdés összefoglalja azt az életet is, amikor összegyűlünk az imára, és összefoglalja azt az életet is, amikor a mindennapokban azokat a dolgokat, amiket meg kell tenni, a kötelességünket teljesítjük.” Kiss Endre spirituális atya rámutatott, az egyházi rend felvételére jelöltek közé nyernek befogadást az admisszió által a harmadéves kispapok.

„Ez egy nyilvános, szabad döntés, erre nem kényszerített senki titeket. Azért döntöttél így, mert a szertartás szövege szerint »megismerted a Jó Pásztornak a szeretetét, és magadévá tetted az egyháznak a gondjait.« A Jó Pásztornak ezt a szeretetét tovább akarod lehelni ebben a világban – ezt hiszem, és remélem, hogy így van.

Már nem lehet közömbös iránta. És hogyha körülnézünk a világban, akkor azonnal látjuk, hogy milyen gondokkal küzd az egyház, mennyi seb van rajta. És mi mégis naponta igent mondunk erre az egyházra.” Kiemelte, a jelöltek életében a tanítványság ideje lejárt, a hasonulás ideje kezdődik el: hasonulni Krisztushoz, és formálódni az Evangélium által.

Ez mindenkinél különbözik. „Nálam egy hosszabb folyamatot foglal magába. Amikor harmadikos voltam, egy hittanfüzetben láttam egy képet: Jézus a kereszten, kétoldalt a két lator. Elkezdtem sírni, csak nem tudtam, hogy miért. Kérdeztem édesanyámat, hogy mi történt ezzel az emberrel. Úgy gondolom, hogy akkor érintett meg az Isten, hogy én ezt az utat kell járjam.”

Úgy véli, a hivatás valamiképpen misztérium, amely a személyre irányul, a személyért van, de nem azért, hogy magát vagy az erejét fitogtassa, hanem hogy a Jóistent bemutassa másoknak. „Mert mindenki lényegében szeretetet kap a Jóistentől. Aki szülői hivatásban részesül, akit erre hív az Úr, az szeretetet ad át a gyerekeinek, unokáinak, akit pedig szerzetesi, papi hivatásra hív, az ugyanúgy szeretetet ad át a híveinek, a hozzá közel lévőknek. Az a lényege, hogy aki hivatást kapott, a Jóistent megmutassa másoknak, és így ilyen módon teljesedjen ki az élete.”

Saját hivatástörténetéről elmondta, mintegy húsz évet ölel fel, amióta gyermekkorában ministrálni kezdett, fokozatosan épült be az életébe az istenkapcsolat is. „Egyre inkább közel éreztem magam az Úrhoz, és valamiképpen misztérium megfogalmazni azt, hogy gyarló emberként is mennyire értékesek vagyunk az Úr szemében, hogy alkalmasnak lát arra, hogy mi az Ő igéjét hirdessük, az Isten országát is növeljük a létünkkel, tettünkkel, szavainkkal.

A csíkcsobotfalvi Csibi Levente korábban Egerben kezdte el a szemináriumot, két évet ott végzett el, idéntől csatlakozott a gyulafehérvári intézménybe járó társaihoz, és itt kívánja folytatni a tanulmányait. Az isteni hívással kapcsolatban kifejtette, az ő életében is egy hosszú folyamatról van szó.

„17 éves voltam, amikor egy olyan mély vágy suhant át a szívemen Isten iránt, amit semmi nem tudott betölteni, sem azelőtt, sem azután. Azt a szeretetet, amit akkor én megtapasztaltam, azt az élményt senki és semmi nem tudta utána pótolni. Én ellenkeztem. Mondhatni, jónási hivatásom van, mert kemény tíz évet küzdöttem az ellen, hogy belépjek a papságba, elinduljak a szemináriumba, direkt ezért nem is érettségiztem, mert azt gondoltam, hogy Isten akkor nem hívhat.

És volt egy hosszú vívódás, tíz év, abban volt egy komoly párkapcsolatom, volt egy menyasszonyjelöltem is. De nem tudta semmi betölteni, sem ő, sem más, egyszerűen üresnek éreztem a lelkem. A papságra konkrétan 2016-ban kaptam meg a hívást, ez egy mély istenélmény, sőt kettő, kéthetes eltolódással ugyanaz ismétlődött meg. Ekkortól éreztem, hogy Isten mindenféleképpen papnak hív.”

2017-ben elzarándokolt Medjugorjéba, hogy valahogy rendeződjenek az érzelmei, hogy vagy ki tudja mondani az igent a házasságra, vagy pedig az Úr Jézus mellett döntsön. És az utóbbi történt. Mint mondja, a hosszú menekülésnek ez lett a vége, Isten meghagyta a szabad akaratát, de olyan erősen hívta, hogy nem tudott más irányba menni. Úgy érzi, ebben teljesedik ki az élete, és ezáltal Isten akarata is ebben valósul meg.

Pinkóczi György hozzátette, Istent nem lehet csak úgy lerázni. Ha már egyszer valaki hivatást kapott, nem lehet csak úgy félredobni. „Az, hogy itt, a szemináriumban lehetünk, nem garancia arra, hogy itt is maradunk.

Én is ugyanúgy jártam, mint Levente, próbáltam lerázni, a kolozsvári létem az ellenszegülésemet bizonyította. Jogot akartam végezni, nem sikerült, aztán ellenőr voltam, gyorsétkezdében dolgoztam, de nem tudtam megtalálni azt a belső nyugalmat, amire szükségem volt.”

Hozzáfűzte, egy belső hang hívja, és olyan határhelyzetekben segítette át a kegyelem, amikor már minden emberi érvelés elfogyott. „Amikor én elfogytam, és a saját magamban és a külvilágban való bizalom is, akkor Isten mindig átsegített, és sikerült, hogy megmaradjak ebben a hivatásban. Lelkiismereti meggyőződésem az, hogy Isten hív erre az útra. Ajándékot fogadtam el, és ajándékként szeretnék élni benne.”

– mutatott rá Csibi Levente. „Tehát az, hogy az ember odaad egy ajándékból, azt jelenti, hogy az ajándék soha nem felesleg. Főleg, ugye, hogy a pap sacerdos, azt jelenti, hogy szent ajándék. A mi lemondásunk – bizonyos értelemben lemondás – az egy ajándék. De ez nem jelenti azt, hogy sokszor nem kell elmenni a végsőkig, hogy ezt az ajándékot oda is tudjuk adni. Mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint más, fiatalok, és ugyanúgy megvannak a testi, lelki vágyaink, mint minden egyes embernek. Ahogy az Úr Jézus mondta: »nem ki akarom venni őket a világból, hanem meg akarom erősíteni«.

Itt a vágyaknak vannak prioritásaik. Teljesen más a vágyakozás, amikor hivatásból vágyik valaki a családi életre, a szerzetesi vagy a papi életre. És ez a leglényegesebb része, hogy amikor az ember döntött, teljesen mindegy, hogy melyik életforma mellett, akkor a vágyaknak hierarchiájuk van.” Elmondta, vannak nehezebb időszakok, vannak kételyek, lelki szárazság, a hitnek a sötét éjszakái, amikor ők sem látnak semmit.

Nemcsak hivatásom van, hanem felelni fogok a tetteimért. Kétszer, háromszor, ötször meg kell gondolkozzak onnantól kezdve, hogy az egyház engem jellé tesz, hogy mit szólok, mit cselekszek. Akár hallgatok, akár szólok, akkor annak a státusznak megfelelően szóljak, hogy az megfeleljen a keresztény értékeknek. De példa is kell legyek, mert nem azt fogják mondani, hogy XY mondta, hanem hogy a pap mondta. Tehát nagy a felelősség, ugyanakkor sok esetben egy kiemelt pozíció is. Ez egy olyan ékszer rajtunk, mint a házasfeleknek a gyűrű az ujjukon. Ez már az elköteleződés jelét mutatja. Öröm is egyben, ugyanakkor kötelesség is.”