Kíváncsi vendégsereg

Both István malomtulajdonos a csapat gyerekkel érkező pedagógusoknak magyarázza, hogy sajnos nem tudja elindítani a malmot, mert ahhoz sokkal több víz kéne a malomkerékre zúduljon a patakból. A vízhozam éppen hogy megmozdítja a kereket, de terhelés alatt nem hajtja meg a jókora őrlő szerkezetet. Pár napja őrölt utoljára, amikor a vízhozam elegendő volt hozzá, a friss kukoricaliszt nyomai ma is ott vannak a zsákolás előtti fakeretben. Kis tasakokban találni búzalisztet, grízt, és más őrleményt is a malom termékei közül.

A magánmúzeum vezetője rutinosan magyarázza vendégeinek, hogy a malom működőképes, minden darabja helyre van állítva. Ha a patakban lenne elegendő víz, látványmalomként naponta több órát is őrölhetne a portán szép számban megforduló turisták örömére.

A vendégseregben magyar és román szó keveredik, de egy kisebb társaság franciául társalog.

A múzeummá átalakított malomporta

Amikor végre sikerül leülnünk beszélgetni a malommúzeumot működtető házigazdával, az is kiderül, hogyan került a Both család tulajdonába az építmény. „Gyerekkoromban itt laktunk a szomszédban, én nagyon szerettem átjárni a malomba. Minden porcikáját ismertem az építménynek.

A hetvenes évek végére az évtizedek óta dolgozó molnár kiöregedett, és szóba került, hogy eladja a malmot. Both István apja látta, fia mennyire ragaszkodik az évszázados szerkezethez, ezért a család megvásárolta azzal a feltétellel, hogy a fiatalember tovább folytatja a molnár munkáját. Vendéglátóm elmeséli, hogy a malom 1981-es átvételétől számolva még tíz évig őrölt a falubelieknek, de már nem tudta olyan kitartóan vállalni a fenntartását, mint a korábbi molnárok. Az asztalosnak tanuló Both István fa- és kőfaragással egyaránt foglalkozott – 22 évig ő volt a környék koporsókészítője –, így nem mindig jutott idő a sok türelmet igénylő, lassan őrlő vízimalomra.

A kétezres években fogalmazódott meg az a családi ötlet, hogy a malmot múzeumként nyissa meg a nagyközönség előtt. 15 éve minden nap reggel 9 és délután 17 óra között fogadja a vendégeket, a messze földről érkező érdeklődőket, akik között szakemberek, etnográfusok is vannak, hiszen a torockói vízimalom nem csak Romániában, hanem a környező országokban is muzeális értékű ritkaságnak számít.

Saját kezűleg gyártott alkatrészek

A molnárszobában elidőzünk egy darabig, hiszen a mai ember számára kuriózumnak számít az az élettér, ami ezt a szakmát jellemezte generációkon át. Asztalos lévén, Both István saját kezűleg javította ki nem csak a szoba évszázados berendezéseit, hanem a malom megkopott alkatrészeit is. Kitartó munkájának és szenvedélyének köszönhető, hogy a molnár szakmával kapcsolatos minden régi kelléket és szerszámot megőrzött, vagy beszerzett a faluból, illetve a környékről, hiszen a patak mentén az elmúlt évszázadokban még hat malom működött. A hét vízimalomból mára csak egy maradt, a többit lebontották, és darabjait az idők során másra használták fel.