hogy hagyva csapot, papot, pontosabban a híveket, egyszerre eltűnik. Másnap mesélték a faluban, hogy még A sztánai gyermekek előadják Fazekas Mihály Lúdas Matyi vígjátékát című műsorszám főszereplői, azaz a gyermekek is azon morfondíroztak: a pap bácsi vajon miért hagyta itt őket, percekkel a függöny felgördülése előtt? Amikor jól tudja, hogy ő az, aki a darab minden egyes részletére figyel. Amikor ő gyűjtötte maga köré a faluban és a Kolozsváron élő, de idevaló gyermekeket. Amikor együtt tanulták meg a darabot, annak kissé időszerűsített szövegét, a mozgást, együtt állították össze a díszletet, Döbrög városának házait, a derest – amelyiken Matyi huszonötöt kapott a fenekére – s például régi hordókból-kádakból azt a hatalmas „tölgyfát”, amelyikhez Ludas Matyi Döbrögit hozzákötözve a kölcsön harmadát visszaadja. S találgatták tovább: hova tűnhetett a pap bácsi, amikor ő tudja legjobban, kinek mikor kell be- vagy kilépnie a színpadról. S amikor ráadásul a súgó is ő, mi lesz, ha valakinek hirtelenjében nem jut eszébe a szöveg…

Összegereblyélt értékek
Míg a jónép találgatta, hogy hova tűnhetett el a februári téli éjszaka sötétjében a lelkész, a színpadot más szereplők vették birtokba. Fekete Albert, a budapesti Sztána Műhely elnöke pontosan öt percig arról beszélt, hogy mióta kezdeményezésükre, a Kós Károly szervezte 1914. február elsejei híres-neves farsangi mulatság mintájára 2001-ben az egykor elszakadt szálat a közelmúlt és a falu felé meglelték, s Papp Hunorékkal, illetve a hívekkel a hagyományt újraélesztették, azóta a kicsi falu nemcsak a farsang dolgában, hanem az önépítkezés útján is önjáró lett. Fekete Albertet Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat főszerkesztője és az anyai nagyapjáról, Szentimrei Jenő íróról – Kós Károly varjúvári jó szomszédjáról és barátjáról – elnevezett alapítvány mindenese követte a színpadon, ő éppen tíz percig azt a szellemi táplálékot ajánlotta a tisztelt közönség figyelmébe, amit a Művelődés és a Kriterion kiadó az erdélyi magyar népmesék, szép- és emlékirodalom, népi építészet mezején az utóbbi időben összegereblyélt. Fogyott is a portéka rendesen, az Erdélyt csak világhálós honlapokról ismerő anyaországiak vették a könyveket, mint a friss kenyeret. Aztán a budapesti Meskó Bánk szellemi táplálékkal, Dsida Jenő Psalmus hungaricusának egy, időszerűségét nem vesztő részletével kedveskedett.

Komoly játék
Aztán elkezdődött a farsang mindenkori fénypontja, a sztánai gyermekek játéka. Kicsik és nagyok léptek együtt színpadra, a dzsidás őr például túl volt már az első borotválkozáson – mint másnap a csorgónál kiderült, András Sándornak hívják, és azért keveredett ide Sepsiszentgyörgyről, hogy afféle vándorkomédiásként osztozzék a kalotaszegi testvérekkel az önfeledt játékon és a találkozás örömén –, Ludas Matyit pedig Szabó Mónika játszotta, de mindez mit számít, ha farsang van. És egyszer csak megjelent Döbrögi, a rettegett nagyúr, aki – miként az imént szó volt róla – huszonötöt veretett a Matyi fenekére. A játékot önfeledten élvező közönség hamar gyanút fogott, hogy a Döbrögi hangja igencsak hasonlít a Papp tiszteletes úréhoz, de vajon ő-e Döbrögi, hiszen a haja hirtelen megőszült, a pocakja megnőtt, s az ülepe is olyan szépen kigömbölyödött, hogy csak úgy feszül rajta a nadrág. De senki el nem tudta képzelni, hogy ha a lelkész remekel Döbrögi szerepében, hová lett oly hirtelen dús fekete szakálla, miféle farsangi maszkot vett fel, hogy sima arcát csak jókora harcsabajusz ékesíti? Mégpedig igazi. Mint a Matyi lúdja, amelyiket a falu főterén csobogó csorgó mellől öleltek magukhoz a gyermekek, s aki – máig találgatják, hogy csinálta – a szereppel járó szöveget is egykettőre megtanulva pont akkor szólalt meg, amikor kellett: gá! S amikor Döbrögi fenyegetően emelte fel a hangját, amaz megint: gá-gá! Mulatott is a közönség rendesen, még a morc Döbrögit is majdnem elfogta a nevetés. Aztán a fergeteges sikerű előadás után megoldódott a rejtély: míg Fekete Alberték és Szabó Zsolték a színpadon éppen negyedórát beszéltek, Papp Hunor tiszteletes borbélyhoz sietett, aki megalkotta farsangi maszkját, azaz Döbrögi fizimiskáját. „Még a feleségem sem sejtette, mi készül. A gyermekek is úgy tudták, hogy a próbákon azért vagyok Döbrögi, mert akinek a szerepet szántuk, egyelőre foglalt, én pedig csak a próbákon ugrok be helyette” – mesélte mosolyogva a lelkész, aztán megegyeztek Matyival, hogy a kölcsön második részletének visszafizetése nem fájhatott a tiszteletes úrnak, mert paplan védte a botütésektől.

Tanulva tanítani
Papp Hunor szerint másként nem is szabad, csak úgy, ha az ember igazából vállalja a szerepét. A lelkész családja a Szekuritáté zaklatásai miatt az 1980-as évek vége felé Magyarországra menekült. „Nagyon sok barátom lett ott is, de valami mégis hiányzott. Amikor 1989 decemberében a rendszer bukott, elhatároztam, hogy hazajövök” – elevenítette fel Papp Hunor, aki hazajött, a kolozsvári a protestáns teológián papi képzést szerzett, és egy szép napon feleségével, a besztercei szórványból származó Judittal a falutól jó órányi járásra levő sztánai vasúti megállóban leszálltak a vonatról. „Láttuk, hogy a hegyoldalból ereszkedik be egy fiatal pár. Mindkettőn nagy hátizsák, az egyikük csomagjából egy seprű kandikált kifelé, erről tudtuk, hogy nem mennek el egyhamar” – mesélte Pappék 1999-beli érkezését Dániel Kati néni. A novemberben életének hetvenharmadik évét betöltő özvegyasszony fiatal korában fonóba járt, mert 1914 után Sztánán nem tartottak farsangi bált, de amióta újrakezdték, soha nem maradt le a farsangi mulatságról. No nem azért, hogy táncra perdüljön, hanem mindenekelőtt, hogy a sztánai gyermekek színpadi előadásain gyönyörködjön, és a bánffyhunyadi prímás, Varga István, a Kicsi Csipás és rögtönzött bandáját hallgassa, s az önfeledten táncoló fiatalokat mustrálja. A Pillich Balázs vezette kolozsvári Szarkaláb táncegyüttes és zenekara kalotaszegi és mezőségi táncokkal ki is tett magáért, s akinek már égett a talpa a táncolhatnék miatt, kedvére rophatta hajnalig, mert addig szólt a muzsikaszó. Ilyen sem volt még Sztánán, hogy egyszerre három prímás húzta, de az is biztos, hogy a Kicsi Csipást sem hegedűjátékban, sem nótaismeretben nem körözte le senki. „Nagyapám volt a nagy prímás, nem én” – szabadkozott az elismerést szerényen fogadó Varga István, de akik az öreg Csipást ismerték, esküsznek rá, hogy az unoka sem jár messze a nagyapjától. „Hát az igaz, hogy mindent tőle tanultam, de a bálokból és a táncházakból is mindig egy-egy újabb nótával megyek haza” – mondta Varga István. De Sztánán egyebet is lehetett tanulni. A Varjúvárnál Kós Károly örökségét, a Szentimrei-villánál és a Csiga-dombon Szabó Zsolték jóvoltából Kalotaszeget és a két világháború közötti erdélyi magyar irodalmat, dr. Demartin Lajos és lovai jóvoltából honfoglalás kori életmódot, kürtőskalácssütést, éneket és táncot.

Mehet a tél, jöhet a tavasz
A sztánai emberek esküsznek rá, hogy amióta a farsangolás 2001-ben újraindult, mintha megpezsdült volna valami a faluban. A korábbi mulatságok bevételéből például a kultúrházban kellemes meleget árasztó hatalmas cserépkályhákat rakattak, az idei bevételt a konyha kialakítására fordítják. És remélik, hogy a falu jó híre eljut a megfelelő helyekre, ahonnan még jöhet egy kis támogatás. Hogy jövő ilyenkor már megint abban az iskolaépületben szóljon a muzsika, amelyen 1914. február elsején Kós Károly szervezte farsangi mulatságon szólt. És amelyen Móricz Zsigmond is ott volt, evett, ivott, mulatott, jegyzetelt, majd otthona csendjében megírta a magyar irodalom egyik remekművét, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című regényét. A régi iskolaépületet a sztánaiak a régi kőből s új fából magyarországi, hollandiai és kanadai támogatásból kétkezi munkával újraépítették már, a tetőszerkezet is a helyén, s ha kitavaszodik, az égetett agyagcserepek is a helyükre kerülnek.