Máramarossziget egyetlen magyar utcával maradt: a hetven éve még magyar többségű településen csak a múlt a városalapítóké

Makkay József 2019. június 27., 08:36

A hetven éve még nyolcvanszázalékos arányban magyarok lakta Máramarosszigeten ma egyetlen magyar nevű utca és az összlakosság mintegy 15 százalékát kitevő magyar közösség emlékeztet a monarchiabeli és a két világháború közötti pezsgő magyar világra. A lepusztult hangulatú város börtönmúzeumával vált híressé, a helyben maradt magyar közösség pedig megerősödött egyházi gyülekezetekben és kulturális egyletekben keresi a boldogulás lehetőségeit.

Máramarossziget elegáns belvárosi sétálóutcáján működik az egykori rettegett fegyházban kialakított börtönmúzeum Fotó: Makkay József

Egy „bölcs” oltyán katonatiszt sorkatonai szolgálatunk idején egyszer azt mondta nekünk, hogy Máramarossziget az a hely, ahol a térképet felakasztják a falra. Mindezt azért jegyezte meg ilyen iróniával, mert az egyik magyar katonatársunk az észak-erdélyi városból származott, és enyhén szólva nem szerette a magyarokat. Nagy valószínűség szerint azonban sem ő, de sok más román ember sincs tisztában a két világháború között mintegy 80 százalékban magyarok és zsidók lakta településnek a múltjával, kulturális kisugárzásával, örökségével. Amely nemcsak a Nagy-Románia-térkép tetején, hanem Erdély bármelyik pontján méltóan megállná a helyét, ha csak egy részét is megőrizné annak, amit az elődök felépítettek. Csakhogy

a Máramarosszigetre érkező embert ma egy lepusztult, gondozatlan belváros fogadja, amelynek mindössze egyetlen utcáját, azt a sétálóutcát tették rendbe, ahol az 1950–1955 között működött hírhedt politikai börtön egykori épületében a romániai kommunizmus szörnyűségeit bemutató börtönmúzeum várja a látogatót.

Ákosi Zsolt Attila, Máramarossziget magyar középiskolájának, a Leöwey Klára Elméleti Líceumnak a történelemtanára szerint azonban lenne itt bőven más látnivaló is, hiszen a Monarchia idején, majd a két világháború között látványosan teret hódító magyar és zsidó kultúra mindenre rányomta bélyegét. Az más történet, hogy a hatvanas évek elejétől rohamosan elrománosodó város napjainkban mire akar emlékezni, illetve mivel tud azonosulni ebből a gazdag örökségből. A lerobbant városképet látva a település új gazdái aligha tudják, hogy az utóbbi néhány évtizedben mit vettek át az élet minden területéről kiszorított magyarság kezéből.

A leépített magyar nyelv

A város helytörténetét kiadványaiban tárgyaló fiatal máramarosszigeti történész szerint a változás folyamata 1960 elején kezdődött el, amikor a román tannyelvű Filimon Sârbu Líceumba olvasztották be az addigi magyar líceumot,

a magyar oktatás gyors háttérbe szorításával egyidejűleg pedig elkezdődött a vezető beosztásban dolgozó magyarok leváltása a gazdaság minden területéről.

A nagy igyekezet ellenére azonban a „másodvonalban” még a nyolcvanas évek derekán is elég sok magyar vezető akadt, mert Máramarosszigetre szívesen hazatértek a más vidéken egyetemet végzett helyi magyarok.

A kommunisták azt ültették gyakorlatba, amit a két világháború között a helyi lapok hangadó publicistái – zömében ortodox pópák – követeltek –, vagyis hogy a mindent uraló magyar vezetésnek egyszer s mindenkorra legyen vége. Ákosi Zsolt Attila történész részleteiben kutatta a 20. századi időszakot, így tisztában van vele, hogy a húszas, harmincas és negyvenes években Máramarosszigeten folyamatosan „magyar világ” volt, az állami hivatalokban gyakorlatilag mindenki magyarul beszélt, hiszen az ide betérők is zömmel magyar anyanyelvűek voltak. Mindez a látványos és gyors váltást szorgalmazó román hangadók számára bizony kemény diónak bizonyult. Korabeli fényképek alapján ezt az állapotot képezték le a céhes táblák és az utcanevek egyaránt.

Bizony erősen meglepődne egy akkoriban fiatalon itt élő magyar, ha most idős fejjel, sok évtized után visszatérne a városba, ahol mindössze egyetlen magyar utcanév,

az Arany János kebelbarátjáról, tanulótársáról, a Máramarosszigeten elhunyt Szilágyi István irodalmárról elnevezett sikátor emlékeztet arra, hogy a 2011-es népszámlálás adatai szerint a 33 ezer főnyi lakosságból mintegy 6500 magyar szeretné megőrizni a múltját.

Hát ennyi maradt a városalapító magyarság számára Máramarosszigetből. Egyes vélemények szerint az elmúlt 8-9 évben tovább csökkent a magyarság részaránya, amely becslések szerint jelenleg mintegy négyezer lelket számlál, zömében római katolikus és kisebb részt református közösségek formájában.

Vegyes házasság, minden mennyiségben

Az RMDSZ-székházban Keresztes Annamária tanárnővel elegyedünk szóba, aki nem csak a város magyar oktatását ismeri alaposan, hanem Máramarossziget kulturális életét is. És a magyar közösség folyamatos fogyásának egyik fő okát is, az egyre több vegyes házasság hatását. Míg a történész szerint a két világháború között ritkán fordult elő, hogy magyar románnal házasodjon – a magyar anyanyelvű zsidók és a magyarok között ez már sokkal gyakoribb jelenség volt –, mára teljesen megfordult a szokásrend, amit az is bátorít, hogy a tizenéves magyar fiataloknak gyakran több közük van a román zenéhez és kultúrához, mint a magyarhoz. Egyre nehezebben telnek meg, indulnak el a magyar iskola elemi osztályai – ahol 15 gyerekkel működik egy osztály, az már jó arány –, másrészt a környék egyetlen, többségében magyar faluját, Tiszahosszúmezőt leszámítva utánpótlásra sem számíthatnak.

Keresztes Annamária szerint egyre kevesebb a magyar diák a városban és környékén

A város magyarságának nagy előnyére válik a jól szervezett és erős római katolikus és református gyülekezet, a Hollóssy Simon Művelődési Egyesület, valamint a Simonchicz Ince Kulturális Egyesület.

Míg az előbbi kórust, táncegyüttest, cserkészcsapatot működtet, kézművesesteket és különböző előadásokat hoz tető alá, az 1700-as évek második felében tevékenykedő jeles tanárról és számos kiadvány szerzőjéről elnevezett másik máramarosszigeti egyesület főleg könyvkiadással foglalkozik. Sokat segít a helyi magyarság önszerveződésében a Petőfi-program keretében harmadik éve kiküldött két-két ösztöndíjas is, akik a kulturális egyesületekkel és az egyházakkal karöltve ott segítenek, ahol a legnagyobb szükség van munkájukra. Keresztes Annamária nagy szívfájdalmának tartja, hogy ma már nincs olyan előadóterem a városban, ahova meghívhatnának egy színtársulatot, jelesebb táncegyüttest, pedig igény volna rá, hiszen egy operettestre tavaly legalább háromszázan eljöttek, és nagy siker volt Sebestyén Márta népdalénekes koncertje is. A zeneiskola dísztermébe, amit használni tudnak, nem lehet díszletet felállítani, a nagyobb terem pedig le van robbanva.

Tudják, mit lehet elérni

Azt viszont elújságolják vendéglátóim, hogy a román Szociáldemokrata Párttal (PSD) kötött egyezségnek köszönhetően van magyar alpolgármestere a kisvárosnak. Sikerült elérni még, hogy a polgármesteri hivatal különböző osztályaira visszakerült a magyar nyelv, azaz több helyre is kerestek magyarul is tudó közalkalmazottat, aki a hivatalba belépő magyarságnak segít az eligazodásban. Kökényesdi Mihály RMDSZ-es megyei tanácsos szerint

nagy szó, hogy a városi képviselő-testületben sikerült elérni: a két önkormányzati képviselőből az egyiket alpolgármesterré válasszák.

Mindezt annak betudhatóan, hogy a magyar frakció volt a mérleg nyelve. „Ha sikerült volna három mandátumot szereznünk, a Máramaros Megyei Tanácsban is lenne alelnökünk, de két tanácsossal ez nem jött össze” – magyarázza Kökényesdi, aki szerint tavaly az egész megye a rendszerváltást követő egyik legjobb évét zárta, hiszen egyetlen önkormányzat sem jött ki mínuszban. Az önkormányzati képviselő szerint a magyar választott megyei tisztségviselők a magyar községek – Tiszahosszúmező és Koltó – igényeit próbálják kielégíteni.

Hogy mégis mire elegendő Máramaros­szigeten a magyar alpolgármesteri tisztség, arról megoszlanak a vélemények. Noha az RMDSZ-es képviselő szerint a PSD megyei és helyi szervezetével mindig sikerült jó együttműködést kialakítani,

arra már többszöri próbálkozásuk ellenére sem futotta, hogy a város utcaneveit románul, ukránul és magyarul kiírják.

„Hosszú ideig beszélgettünk, egyeztettünk róla, aztán a többségi román városvezetés elsumákolta az elképzelésünket” – magyarázza Kökényesdi. Azt mondja, nem tapasztal nyílt magyarellenességet a városban, mint amilyen például Marosvásárhelyen érhető tetten. „Itt a románok nem félnek tőlünk, mi pedig tudjuk, hogy mennyit lehet elérni” – summázza a szórványpolitizálás ars poeticáját az RMDSZ-es önkormányzati képviselő.

Az átalakuló ipar árnyékában

Egy helyi fafeldolgozó vállalatból vezető beosztású mérnökként nyugdíjba vonult Kökényesdi Mihály szerint – az ország annyi más vidékéhez hasonlóan – a rendszerváltás után Máramarossziget gazdasági életében is minden átalakult. A Ceauşescu-rendszerben felfuttatott gép-, textil-, kötöttáru- és faiparból mára jórészt csak a faipar maradt meg, aminek ezen a vidéken évszázados hagyománya van. A fafeldolgozó iparban viszont egymást érték a hazai és külföldi befektetések, hiszen a környéken bőséggel elérhető nyersanyag vonzóvá tette az iparágat. Még az IKEA bútoripari óriás is itt állíttat elő külpiacai számára számos bútordarabot. Eközben itt is megjelent a krónikus munkaerőhiány, hiszen

a gyári alkalmazottaknak kínált kétezer lejes nettó fizetés a nyugat-európai munkavállalási lehetőségek fényében egyre kevésbé vonzó.

A munkaerőhiány folyamatos béremelésre készteti a munkaadókat, de a gazdasági szakember szerint ez a feldolgozóipar nagyobb bértömegre aligha képes. Így aztán falvakra, távolabbi településekre is utánamennek a munkaerőnek, és van, akinek szállást is biztosítanak. Ezzel együtt is kevés a munkáskéz, hiszen a város aktív lakossága legalább 15 százalékkal csökkent a folyamatos elvándorlás és külföldi munkavállalás miatt.

Kérdésünkre, hogy vannak-e a magyar munkavállalók által kedveltebb, magyar tulajdonú cégek, a volt vállalatvezető elmondta: mindig arra törekedtek, hogy több magyart alkalmazzanak, de Kökényesdi Mihály szerint ennek elsősorban az szab gátat, hogy nemcsak a román, hanem a magyar munkaerő is egyre kevesebb.


A romániai polgári és egyházi elit lefejezésének helyszínéül szolgáló börtönmúzeum története

A Máramarossziget elegáns belvárosi sétálóutcájává átalakított Corneliu Coposu utca messze földről érkező, gyanútlan látogatója el sem tudja képzelni, hogy az 1950-es években a város szívében működött az ország egyik legtitkosabb politikai börtöne. Ide, a „kommunista börtönstandard” szerint is embertelen körülmények közé zárták be a második világháború utáni években szovjet segédlettel hatalomra került román kommunisták az ország korábbi politikai, katonai, kulturális és vallási elitjét. A kétszáz miniszter, parlamenti képviselő, magas rangú katona, egyházi személy és újságíró közül az öt évig működött szigorúan titkos politikai börtönben ötvennégyen lelték halálukat. A román kommunizmus idején (1945–1989) az országban működő 230 büntetés-végrehajtási intézet – börtönök, kényszermunkatáborok, deportálási helyek, vallatóhelyiségek stb. – között a máramarosszigeti fegyház a maga kétszáz lakójával a legkisebb létszámú börtönök közé tartozott. A rendszerváltás után mégis ennek lett a legnagyobb visszhangja. Falai között „fejezték le” a romániai polgári elitet, amelynek tagjaitól a kommunisták mindenáron szabadulni akartak. A görögkatolikus egyház három püspöke lelte itt a halálát, de a falak között raboskodott Márton Áron gyulafehérvári püspök is. A világ első börtönmúzeumának, a kommunizmus és az ellenállás áldozatainak emléke előtt adózó máramarosi kegyhelynek a létrejöttében Ana Blandiana költőnek és férjének, Romulus Rusannak voltak elévülhetetlen érdemei. Ők a rendszerváltás utáni „vörös korszakban”, az Iliescu-érában az Európa Tanáccsal fogadtatták el a szigeti börtön emlékmúzeummá történő átalakítását. A román állami támogatásra 1997-ig kellett várni, amikor az Emil Constantinescu államfő nevével fémjelzett időszakban a román parlament nemzeti jelentőségű létesítménnyé nyilvánította a máramarosszigeti börtönmúzeumot. Ennek szerves része a román–ukrán határ közvetlen szomszédságában, a Tisza partján található Szegények temetője, ahol jeltelen sírokba hantolták el a nehéz börtönviszonyok miatt elpusztult politikai foglyokat. A börtönfelújítási munkálatokat magánadományokból kezdték el, az eredeti épületegyüttes valósághű rekonstrukciójával 1997 júniusára végeztek. Ekkor nyitotta meg kapuit Románia első és azóta is egyetlen, a kommunizmus több évtizedét bemutató múzeuma.
Fürtös Róbert muzeológus-történésszel jártuk végig a mintegy 90 cellából és egyéb helyiségekből álló épületegyüttest, amelynek érdekessége, hogy valamennyi cella más-más téma mentén mutatja be a kommunizmust. A szilágysági származású történész feleségével, a máramarosszigeti Dobes Andreával „kötött ki” az egyetem elvégzése után a múzeumban. Kitartó munkájukat dicséri a szűkös anyagi keretek ellenére összehozott és fenntartott állandó kiállítás. Könnyű kitalálni, hogy az Academia Civică elnevezésű bukaresti alapítvány által működtetett börtönmúzeum és a fővárosban székelő, a Kommunizmust Tanulmányozó Nemzetközi Központ az utóbbi években „karcsúsított” állami támogatása miatt anyagi gondokkal küszködik. Fejlesztésre, bővítésre, új kiállítási terek megnyitására rég nincs pénz. Hiába vannak kapcsolatban Kelet-Európa valamennyi olyan múzeumával, amely a kommunizmust mutatja be, ha hely- és pénzhiány miatt Máramarosszigeten nincs lehetőségük időszakos kiállításokon megismertetni a közönséggel a lengyel vagy a magyar kommunizmus rémtetteit. A meglévő kiállítási anyag mégis egyedülálló Romániában, és ezt jól jelzi, hogy évente mintegy 100-150 ezren keresik fel az egykori kommunista haláltábort.
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
1 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat