Szavakon túli üzenetek

Ma a legtöbb kutató egyetért abban, hogy a verbális közlés elsősorban az információ átadására szolgál, míg a nem verbális csatornák, az érzések az emberek közti viszonyokat jelenítik meg. Mindanynyiunk számára ismerős a helyzet, amikor „megérezzük”, hogy valaki hazudik nekünk, vagy ha igyekszik úgy tenni, mintha kedvelne, de valójában nem. Ilyenkor megérzésünk nem más, mint hogy észreveszszük: a kimondott szó és a testbeszéd nincs összhangban. Gyakran mondják, hogy a nők jobban érzékelik a nem verbális jeleket, mint a férfiak. Nem véletlen, hiszen a nők egyik fontos feladata, hogy felismerjék gyermekeik szükségleteit, már akkor is, amikor még nem tudnak beszélni. Így általában azok a nők, akiknek már van gyermekük, jobb intuitív képességgel rendelkeznek.

A tenyérgesztusok

Egyik legcélravezetőbb módszer annak kiderítésére, hogy valaki őszinte, nyílt-e, vagy sem, ha a tenyerét figyeljük. Amikor valaki kitárulkozik, szavahihetően beszél, akkor felfedi tenyerét a másik ember előtt. Míg ha valamit titkolni akar, akkor karjait összefonva vagy kezét zsebre dugva elrejti tenyerét. Az is megfigyelhető, hogy ha valamit fölfelé fordított vagy éppen ellenkezőleg, lefelé fordított tenyérrel kérünk, más lesz a kérés eredménye. Ha tenyerünk fölfelé fordul, mint a kéregető koldusnak, akkor kevésbé érzik nyomatékosnak a kérést, mint ha lefelé fordított tenyérrel mondjuk ugyanazt. A tenyér helyzete a kézfogásnál is árulkodó. Ha valaki úgy fog velünk kezet, hogy saját kezét lefelé fordítva, a mienket kissé felfordítja, akkor uralkodni akar rajtunk. Ha éppen ellenkezőleg, felfelé fordított tenyerét nyújtja valaki, akkor behódolását jelzi, éppen úgy, mint a kutya, aki hátára hemperedik, és feltárja torkát. Az egyenlőséget feltételező „férfias” kézfogásnál mindkét tenyér függőleges helyzetű.

Kartartás

Az összekulcsolt kezek, akár az arc előtt, akár az asztalon, akár az ölben, frusztrációs gesztust jeleznek, mely visszafojtott, negatív magatartás eredménye. A kéztartás magassága a kedélyállapottal van összefüggésben. Ha valaki járás közben feltartja a fejét, előretolja az állát, s kezét a háta mögé rejtve egyik tenyerével fogja a másikat, (ahogy a királyi családokban szokás), az a helyzet felsőbbséget, önbizalmat sugároz. Öntudatlan bátorsággal felfedi mások előtt védtelen szív-, gyomor- és toroktájékát. Ez a helyzet feszültségcsökkentő, önbizalomnövelő hatású. Ám ha valaki a háta mögött csuklóját vagy alkarját ragadja meg, az reményvesztettséget, az önuralom megerősítésére tett kísérletet jelez.

A hüvelykujj felmutatása minden helyzetben elsőbbséget, agressziót jelez.

A „védőkorlát”

A kart védőkorlátként is lehet használni. Kisgyerekek, ha fenyegetve érzik magukat, tárgyak mögé vagy a mamájuk szoknyája mögé bújnak. Később megtanulják, hogy saját karjukat is lehet védekezésre használni. Ha valaki összefonja a karját, jogosan feltételezhető, hogy valami olyasmit hall, amivel nem ért egyet. Ha a karkeresztezéshez ökölbe szorult kéz is járul, az ellenséges védekező magatartást jelez. Amikor a két kéz szorosan fogja a felső kart, mintegy rögzítve ezzel a testhelyzetet, azt fejezheti ki, hogy az illető önmagát fékezi. A teljesen összefont karnál gyakoribb a részleges karkeresztezés, amikor a fél kar keresztben átlendül a testen, vagy megfogja a másik kart vagy akár a másik kezet. Ilyenkor szinte az egyik kezünkkel saját magunk kezét fogjuk, s átélhetjük azt a gyermekkori biztonságot, mint amikor szüleink fogták a kezünket. A karhoz hasonlóan a lábak is működhetnek védőkorlátként, keresztbe tett lábbal és karral ülők szinte kivonják magukat a helyzetből.

A hiteles közlés

Mivel a közlésnek nemcsak egy csatornája létezik, hanem sok, egyértelmű, hogy nem igazán érdemes mást mondani, mint amit gondolunk. Ne próbáljuk érzéseinket eltitkolni, mert úgysem tudjuk. Gondoljunk csak arra az emberre, aki felbőszült arccal, szinte kiabálva, erőteljes, hirtelen mozdulatokkal próbálja bizonygatni, hogy  nem dühös, éppen ellenkezőleg, teljesen nyugodt. Mindenki érzi, hogy ez az állítása nem hiteles, nem igaz. Szülőként pláne nagyon fontos, hogy gyermekünknek ne mondjunk mást, mint amit érzünk. A gyerekeket is nagyon megzavarja, ha a szóbeli közlés és a metakommunikáció nem fedi egymást. Az a gyerek, akinek a mamája mást se mond, mint hogy „mennyire szeretlek, egyetlenem”, s közben minden egyéb nem verbális csatornán azt közli, „csak teher vagy nekem”, nagyon súlyosan összezavarodik. A gyermek így nem tudja, mi az igazság, hiszen mást érez anyja hangszínéből, lát a mimikából, a testtartásból, a mozdulatokból, mint amit hall.

[origo]