Naponta kétszer hazudunk

A politikusok hazudnak – halljuk nap nap után a közemberek ítéleteit. Ez csak úgy igaz, ha hozzátesszük: a politikusok is emberek, és nincs olyan ember, aki soha nem hazudik. Akik az ellenkezőjét állítják, sajnos tévednek.
A hazugság fogalma széles skálán mozog: az egyszerű szépítgetéstől, magyarázkodástól kezdve, az igazság elhallgatásán át, az igaztalan állításokon keresztül a durva hamisításokig terjedhet. Nincs olyan ember, aki ne kényszerülne köznapi hazugságokba. Az indíték sokféle lehet. Adott esetben valaki azért nem mond igazat, mert az nem hasznos számára. Másnál előfordul, hogy tapintatból elhallgatja a tényt. Megesik, hogy a másik fél érdekében szépítik meg a valóságot, és bizonyos helyzetben a kegyes hazugság jótékony eszközéhez folyamodnak. A szépítgetés, önmagunk jobb színben való feltüntetése egyfajta emberi gyengeség is lehet, de gyakori. Az üzleti világban, a politikai életben csakúgy, mint a médiában természetes az előnyös oldal hangsúlyozása, a hiba elhallgatása. Valamennyien tudjuk, hogy a reklámokban vagy a politikai kampányokban sok a túlzás, a valótlanság. Ugyan ki hiszi el, hogy a bőrápoló krém megfiatalítja, avagy a mosópor az ócska holmit újjá varázsolja. Tudjuk ezt, de nem kiabáljuk, hogy hazudnak. A társadalmi együttélés íratlan szabályai szerint nem illik a másik ember fejéhez vágni, szemébe mondani, hogy hazugságon értük. Legföljebb annyit állítunk: csúsztat az illető...
A legtöbb hazugságra előbb-utóbb fény derül, főleg amikor az emberek az egyik valótlanságot egy újabbal toldják meg. A jól felfűzött hazugságlánc is könnyen elszakad. Ennek oka, hogy nehéz észben tartani, hogy mikor, miben, hol és kinek mondtunk valótlanságot. Találó a régi latin mondás: „mendacem oporter esse memorem!” Azaz: aki hazudik, legyen jó emlékezőképessége! Az igazmondásról papolók tehát álságos dolgot tesznek, hiszen a bibliai parancsolatok között sem találkozunk a hazugság tiltásával. A szavahihetőségre az életben szükség van, a felesleges, öncélú „hazugságláncoktól” pedig óvakodni kell. Akit hazugságon érnek – akkor is, ha nem mondják a képébe –, presztízsveszteséget szenved.
A hazugság és az igazság közötti különbséget a fejlődés bizonyos fokán érjük el. A pszichológia rámutat, hogy hétéves korig még nem beszélhetünk hazugságról. E korig a képzelet és a valóság között nem tudunk differenciálni, a mesevilág és a való élet összemosódik. A későbbiekben a gyermek többnyire azért hazudik, mert fél a büntetéstől. A szülő, amikor hazugságon éri a gyermeket, akkor jár el helyesen, ha megmondja neki: tudja, hogy valótlanságot mondott, de nem bünteti, hanem figyelmezteti. A túl szigorú családi nevelés ugyanis erősítheti a gyermeki hazudozást. Később a beteges hazudozás is innen származtatható.
Az igazság kiderítése, a valótlanság leleplezése az élet sok területén, de különösen a bűnüldözésben nélkülözhetetlen. A különböző módszerek mellett kriminálpszichológiai eszközként tartják számon a poligráfot, a hazugságvizsgáló készüléket is. A poligráf arra épül, hogy hazugság esetén kimutathatók a szomatikus változások: a pulzus, a vérnyomás, az izzadás mértéke eltér a normálistól. A készülék regisztrálja ezeket a változásokat. A poligráf-vizsgálat azonban a bizonyítási eljárásnak csak része, önmagában nem ad perdöntő bizonyítékot. Az így nyert információk még az esetek kétharmadában sem adnak teljesen megbízható eredményt, csupán elősegíthetik a bizonyítás menetét.