Kívül a védőburkon

– A hat év körüli gyerekek esetében a pedagógusok iskolaérettségről szoktak beszélni. Létezik-e óvodaérettség, illetve melyek a kritériumai?

– A szakirodalom ugyan még nem vezette be az óvodaérettség fogalmát, de a három év körüli gyerekek nyilván már képesek együtt játszani, illetve a másik gyermek tükrében látni önmagukat. Például már tudják, hogy ha megütik a másik gyereket, az annak fáj. Hároméves korig tulajdonképpen csak egymás mellett játszanak, nem egymással. Az óvodaérettség egyik feltétele, hogy a kicsik kezdjenek nyitni a közösség felé.

– Mostanában gyakran íratnak óvodába háromévesnél kisebb gyerekeket is. Problémásabbaknak bizonyulnak a beilleszkedés szempontjából?

– A beilleszkedés kulcsfontosságú a gyermek számára ebben a korban, és csak akkor ajánlott beíratni óvodába – és ez akár két és fél éves korban is megtörténhet – ha már hozzászokott „idegenek”, családon kívüliek társaságához. Szerencsés eset, ha a nagyobb testvére is ugyanoda jár, hiszen a nővér vagy báty közelsége megkönnyíti a beilleszkedést, biztonságot jelent. Az óvodaérettség szempontjából az a mérvadó, hogy milyen mértékben „vált le” a kicsi az édesanyjáról. Ez a folyamat általában kétéves kor körül következik be, és az lenne a természetes, ha ekkorra már több-kevesebb ideig nélkülözni tudná a szülei közelségét. De sajnos a mai társadalomban a családok elszigeteltek, holott az lenne az ideális, ha a nagyobb családi kör tagjaira, nagymamákra, nagynénikre, unokatestvérre bíznák a szülők minél többször a gyereket. Ezenkívül az anyuka sok esetben otthon van a gyermek kétéves koráig, így annyira erősen „összenőnek”, hogy a kicsi nehezen alkalmazkodik egy húszas létszámú óvodai csoporthoz.

– Az óvodai közösségbe való beilleszkedés milyen további nehézségeivel szembesülhet a szülő és a gyermek?

– A szülő fel tudja mérni, hogy amikor mások felügyeletére bízta a gyermekét, a kicsi mennyire sírt utána, mennyire viselte könnyen a távollétét. Ha órákra, sőt egy-két napra ott lehet hagyni a szülők nélkül, könnyebben alkalmazkodik az óvodához. Ugyanakkor lényeges, hogy tanuljon meg önállóan érvényesülni, az érdekeit érvényesíteni, és tanulja meg azt is, hogy a másik gyermek nem felnőtt, aki szem előtt tartja az ő igényeit. A gyerektárs például nem a felnőttektől elvárható módon reagál arra, ha ő sírni kezd, így a kicsinek meg kell tanulnia, hogy más módszerekkel érheti el a céljait a gyerekeknél, mint a felnőtteknél. Az első nehézsége az óvodában a beilleszkedésnek az anyáról való leválás, a másik, hogy meg kell szoknia a gyerekek társaságát. Ezenkívül azt is nehéz megszokni, hogy az óvodában egy felnőtt vigyáz húsz gyerekre, ilyen a családban soha nem történik. Az óvodaérettség feltételei közé tartoznak ugyanakkor az önállóság első jelei: a szobatisztaság – ezt a legtöbb óvodában megkövetelik –, az egyedül étkezés, valamint hogy a gyermek ismerje a ruháit és kisebb-nagyobb segítséggel fel is tudja venni őket.

– Vannak óvodák, ahol a „mélyvízbe” dobják azonnal a kicsiket, máshol megengedik, hogy az első napokban a szülő is ott maradjon...

– A szigorúbb gyakorlatnak megfelelően a szülők szeptember 15-én reggel otthagyják a kicsit az óvodában, és csak délben mennek érte, máshol fokozatosan történik a beszoktatás. Akad annyira jól szocializált gyerek is, akinek nincsen szüksége a fokozatosságra, de ez ritka. A legtöbb gyereknek szüksége van arra, hogy a szülőkkel együtt kezdje megismerni az új környezetet, megszokni az óvodai hangzavart. És fontos, hogy a gyermek érezze: a szülő bízik az óvodában. Ezért látnia kell az anyját az óvónővel kedvesen beszélgetni. Nem elég, ha otthon elmondja a szülő a gyereknek, hogy az óvó néniben megbízhat nyugodtan. Az első időszakban paradox hatás szokott jelentkezni: a gyerekek egyáltalán nem is sírnak, még az alulszocializáltak sem, mert eltereli a figyelmüket a rengeteg új inger. Amikor pedig megszokottá válik számukra az új környezet, kétségbeesnek. A beszoktatásnak ajánlatos körülbelül egy hétig tartania, ennél hosszabbra nem érdemes nyújtani, és a szülőnek nem szabad ellágyulnia, ha a kicsi sír. Nagyon sok gyerek sírva marad ott, de hamar megvigasztalódik az óvodai környezetben, elterelődik a figyelme, és ha látja, hogy az óvónő „barátja” az anyának, akkor ő is bízni fog benne. Ha viszont egy hétnél többet marad vele az anyja, akkor a gyereknek úgymond nem aktivizálódik az alkalmazkodási készsége. Természetesen autista vagy egyéb fogyatékkal élő gyermekek számára sokkal nehezebb a leválás.

– Hogyan segíthet a szülő nehezen alkalmazkodó gyermekének, hogy az minél zökkenőmentesebben szokhasson hozzá az új élettérhez?

– A gyereknek nem szabad éreznie, hogy a szülő elbizonytalanodik, aggódik, a felnőttnek erőt kell sugároznia. Ahogy a gyermek összenő a szülővel  két-három év alatt, ugyanígy a szülő is összenő a gyermekkel. Az anyának tudatosítania kell a gyerekben, hogy más felnőttben is bízhat, más felnőtt is szeretettel veheti körül. A szocializációs folyamatnak fontos lépése, amikor az anya-gyerek duális kapcsolatba belép az apa, aki szintén biztonságot nyújt. Majd belépnek ebbe a körbe a nagyszülők, rokonok, fokozatosan tágul a gyerek szociális tere. Végül eljut oda, hogy a játszótéren eljátszik a többiekkel anélkül, hogy a szülőnek közbe kellene lépnie. Minden idegentől, újtól félni fog a gyermek, ha nem tanulja meg, hogy az új lehet pozitív is. Ha úgy érzi, hogy az új veszélyt tartogat, akkor csak a megszokott jelentheti számára a biztonságot. Az anyának tudatosan törekednie kell arra, hogy a gyermek fokozatosan leváljon, különben neki is hiányérzete támad, amikor ott kell hagynia a gyermeket az óvodában, nemcsak a kicsinek. Ha a szülő arra koncentrál, hogy mindentől megvédje a gyerekét, akkor később, ha majd elengedi a kezét, az lesz az érzése, hogy a gyerek veszélyben van. Ez pedig frusztrációt okoz: ha az anya az oviban erőszakkal próbálja „levájni” magáról, a gyermek megérzi a félelmet, és még fokozottabban szorongani fog. Amúgy is szorong az új helyzet miatt, amit még sose élt meg. Tehát hiába mondogatja az anya, hogy „jó helyen vagy itt, kisfiam”, ha közben ölelgeti. Úgy kell a gyereket elengedni, ahogyan a madár a fiókáit: kilöki a fészekből, mert biztos abban, hogy a szárnyuk elég erős a repüléshez. A kismadarak maguktól ritkán indulnak el, de ha az anyjuk meglöki őket, a szárnyukat reflexszerűen kiterjesztik. Így van a gyerekkel is: az anyának határozottan kell biztatnia, hogy belépjen a közösségbe, és a gyerek reflexszerűen használni fogja a már meglévő védekezőmechanizmusait, vagy pedig megtanulja az újakat másoktól. Csak akkor fog önálló felnőtté válni, hogyha az anya határozott e tekintetben, mert a gyermek soha nem fogja azt mondani, hogy „most már engedj el”.

– Ennek ellenére gyakran tapasztalni, hogy a szülők túlzottan féltik, óvják a külvilágtól a gyerekeiket.

– A mai társadalom egyedeinek elszigeteltségéből származik, hogy a szülők elbizonytalanodtak a gyermeknevelés terén: szaktanácsadást igényelnek, szakkönyveket bújnak. Ezek a könyvek ugyan felhívják a figyelmet a gyermeknevelés esetleges hibáira, de nem nyújtanak reális képet. A természetességet, amivel a nagyszüleink, a nagy családok kezelni tudták a kisgyereket, a szakkönyvekből nem lehet megtanulni. Az olvasottak alapján általában túlféltik, túlságosan burokban tartják a szülők a gyereket, és emiatt a kicsi nem kerül olyan helyzetbe, hogy egyedül küzdjön meg nehézségekkel. Holott ki kellene tenni a picit az egyre nagyobb próbatételeknek: maradjon egyedül a szobában, aludjon el egyedül, később kérjen a boltban önállóan kenyeret. Mindig a korának megfelelő vagy egy hajszállal magasabb szintű elvárással kell szembesíteni, meg kell mutatni, hogy merre fejlődjön. Ha ez nem történik meg, és minden farkast kiirtunk a meséből, a gyerek elbizonytalanodik már akkor is, amikor óvodába kerül. Ami pedig nagyon-nagyon védett közeg ahhoz képest, hogy az élet mit rejteget még. A burokban tartott gyerekek sokat sírnak az oviban, hónapokig, végletes esetben évekig is, és tulajdonképpen sose szokják meg az ovit.  Nem képesek felvenni a kapcsolatot a többi gyerekkel, mert ha az durvábban válaszol, elkeserednek. Nem tapasztalták meg még azt, hogy új helyzetekben feltalálják magukat. A szülőnek kell tudatosítania a gyermekben: „képes vagy erre az én segítségem nélkül is”.

– Ugyanakkor nyilván az óvónőknek is hatalmas szerep jut a kezdeti nehézségek leküzdésében.

– Az óvónők pontosan tudják, hogy a gyereknek egyénre szabott foglalkozásra, szeretetre, ölelésre van szüksége. Elsősorban a fizikai kontaktus nyugtathatja meg a kicsiket, ugyanakkor fontos, hogy az óvónő ne „tömeghez” viszonyuljon, hanem kihez-kihez a saját igénye szerint. A jó pedagógus már azelőtt kikérdezi a szülőket a gyerekről, mielőtt az óvodába kerülne: mi érdekli, mennyire önálló. Úgy látom, hogy a pedagógusképzők elhanyagolják megtanítani a leendő óvónőket, tanítónőket újra játszani. Poroszos tanítási rendszerünkben a pedagógusok általában fentről kezelik, tökéletlen felnőttnek tekintik a gyerekeket. Ahelyett, hogy megtanítanák a játékra, elvárják tőle, hogy önállóan tudjon játszani. Természetesen szükség van a tekintélyre, de úgy is meg lehet őrizni a tanítási folyamathoz elengedhetetlen autoritást, hogy a pedagógus időnként leguggol, és valóban játszik a gyerekekkel.