Még meghatódást is kelthetett Victor Athanasie Stănculescu, amikor azt mondta, sajnálja, hogy nem tábornokként ítélkeztek fölötte, mert sokkal szívesebben állna a kivégzőosztag elé, minthogy bevonuljon a köztörvényes bűnözők közé. Bizonyára sokan emlékeznek még a Ceauşescu házaspár fölött kimondott ítélet képsoraira. Akkor aligha érzett valaki szánalmat. Annak ellenére volt általános az az érzés, hogy a diktátorpár a megérdemelt büntetését nyerte el, hogy ma már tudjuk, a Ceauşescu-per nem állná ki a jogállamiság próbáját.
Mi teszi, hogy akkor ujjongva vettük tudomásul az ítéletet, ma pedig szánalommal nézünk Ceauşescu elítélt fegyvertársaira? Alighanem az idő a válasz a kérdésre. Az idő, mely mindig elsősorban a jelenről szól. A jelenben pedig talán húsz százalékát teszik ki az ország lakosságának azok, akik akkor még meg sem születtek, de azok aránya is számottevő, akik gyermekként élték meg a ’89-es változásokat, és fel sem tudták fogni a történések lényegét. De akik át is élték a diktatúra borzalmait, azok is elfelejtették már az akkori érzéseiket. Annyi minden történt azóta, hogyan is emlékezhetnének a Chiţacok, a Stănculescuk hatalma által keltett félelemre, a kiszolgáltatottságra, a magatehetetlenségre.
Ezért mondják a büntetőjogi szakértők: akkor hatékony az igazságszolgáltatás, ha gyors. Ha az ittasan gázoló sofőrnek már a józanodás éjszakáját is a fogdában kell eltöltenie, ő maga is igazságosabbnak érzi a törvény szavát, mint az, akit évek után szembesítenek tetteivel.
A temesvári tűzparancsot kiadó tábornokok maguk is áldozatai az ítélet 18 éves csúszásának. Évekkel ezelőtt szabadulhattak volna a börtönből, ha büntetőperük már 1990-ben elkezdődik. Ráadásul egy olyan korban kellett volna letölteniük a büntetést, amikor a Ion Iliescu nevével fémjelzett hatalom cinkosságával társaik „látogatás nélküli” tagozaton raboskodtak. Efféle cinkosságra ma, az Európai Unió tagállamában aligha számíthatnak.
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.