2012. május 16., 08:582012. május 16., 08:58
Persze az volt a következtetésünk, hogy bizony, szörnyű lett volna, hisz a zárt, szigorúan szabályozott közösségekben nagyon alaposan be lett volna határolva a mozgásterünk, sok mindent nem tehettünk volna meg azok közül a dolgok közül, melyekben a leginkább örömünket leltük. Ott volt például a bentlakásból való kiszökdösések izgalma, a jó kis csavargások, titokban rágyújtás éjszaka a zuhanyzóban (amiért egyébként kicsapás járt), a bulikba járás és rengeteg egyéb olyan dolog, ami kitűnő szórakozást jelentett számunkra.
Az is felmerült, hogy eleve nem járhattunk volna iskolába, igaz, ez a felvetés nem aratott akkora sikert, mint az összehasonlítgatás többi eleme, hisz nem én voltam egyedüli a haveri körből, aki szívből utált órákra járni. Emellett a meditációnak nevezett, kötelező délutáni négy-öt órás tanulóidőszakot is rühellte mindenki, de a mérleget megvonva, nem maradt bennünk kétség, hogy bizony, jó dolog az, hogy nem jöttünk világra pár száz vagy akár néhány tíz évvel korábban. Mostanában viszont – főleg néhány hajtósabb időszak közepe-vége felé – kezdem kicsit másképp látni a dolgot.
Néha eltöprengek, hogy nem lenne-e mégiscsak jobb nyugodtan élni a mai őrület helyett. Nem aggódnék például soha amiatt, hogy lesz-e fél év múlva is munkahelyem, és ha igen, keresek-e majd annyit, hogy kényelmesen élhessek belőle. Nem ugráltatna soha semmilyen főnök, mert ha a napi ház körüli, illetve a mezei munkát elvégezném, nem kérnének rajtam számon semmi egyebet.
És úgy általában nem kellene tépelődnöm semmin, mert pontosan lehetne tudni, hogy mikor kezdődik az ültetési, a kapálási vagy a betakarítási szezon, mikor van böjti időszak, mikor van farsang, mikor vannak a bálok. A lakásra sem lenne gond, mert a régi nagycsaládok és a szomszédok-ismerősök egy nyáron kalákában felépítették a házikót, ami kellett bele, az pedig összejött a nászajándékból. Persze nem kizárt, hogy két hónap után elegem lenne, és ölne az unalom, de most úgy érzem, hogy nagyon jólesne egy kis eldugott faluban békésen éldegélni.
Talán az lenne a legjobb, ha kedvem szerint lehetne váltogatni a két életformát. De az sem kizárt, hogy elég lenne, ha többéves kihagyás után végre elmehetnék, mondjuk, egy hónap gondtalan szabadságra…
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.