2010. augusztus 30., 05:242010. augusztus 30., 05:24
Nálunk, kedvenc napilapomnál, legalábbis ez a regula, és igyekszik mindenki ehhez tartani magát. Persze vannak lapok, amelyek nem ragaszkodnak ennyire „mereven” ehhez a szabályhoz és keverik a véleményműfajt a hírrel – lelkük rajta, nem kommentálom mások lapszerkesztési politikáját. Legfőképpen azért nem, mert egyiknél is, másiknál is a kollégák aláírják a cikkeiket, magyarán vállalják a felelősséget és az esetleges következményeket mind a hír igaza, mind a leírt saját vélemény miatt. S félreértés ne essék, mindezt nem a kedves olvasó kioktatására írtam, hanem azért, mert néha nem árt tisztázni fogalmakat, s mert azt sem tartom szentségtörésnek, ha az olvasó belelát az újságszerkesztés „gyártási technológiájába”.
Erről ennyit... Ezzel szemben az olvasó szintén megfogalmazhatja magánvéleményét olvasói levélben, de akár telefonon is felhívhatja az újságírót és „megmondhatja a magáét”, ha úgy tetszik. Ebben az esetben a jó modort ismerő olvasó aláírja a levelet, illetve bemutatkozik telefonon, mert ez is a dolgok rendjéhez tartozik. Azonban újfent arra is lehetőség nyílt, hogy olvasók internetes újságok honlapján, úgynevezett vitafórumokon fejtsék ki véleményüket egy-egy esemény, téma, történés kapcsán, közéleti személyiség munkája kapcsán – ha úgy tetszik. Tapasztalatom szerint azokon az internetes vitafórumokon, ahol e-mail címmel és teljes névvel regisztrálni kell, igen kevés a hozzászólás, és alig akad egy-két éles kommentár, hiszen a szerkesztőségekben könnyű utánanézni, mégha titkosnak tüntetik is fel a kommentáló kilétét, hogy ki írogat „virágnév” alatt. Nem így van azonban azokon a fórumokon, ahol névtelenül is lehet kommentálni. Ezeken a helyeken ugyanis a névtelenség fátylába burkolózva némelyek kígyót-békát ráhordanak olyan emberekre, akiket felszínesen – esetleg a tévéből ismernek –, akiknek a munkájára semmi rálátásuk nincs, de távolról figyelve igen jól meg tudják mondani, mit hogyan kellett volna, vagy hogyan nem kellett volna tennie az illető közszereplőnek. Mindezt – mint mondtam – névtelenül fröcsögve a világba... Hát ennyire gerinctelenek lettünk?!
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.