Valaki vegyen fel és ringasson!

Én leginkább mégis azért irigykedem, mert élhető országot építettek maguknak, ahol az állam gyerekként tekint a polgárokra, úgy óvja, dédelgeti őket, és ők enyhén hisztis, gyakran bugyuta gyerekként is viselkednek. Nem szeretnék általánosítani, de ez volt az én tapasztalatom, míg három évig egy amerikai kikötőből induló luxushajón pincérkedtem. Szerfölött biztonsággal töltött el, hogy Amerikában például lehetetlen volt eltévedni. Mindig mindent leírnak, kijelölnek, lerajzolnak. Nem baj, ha esetleg nem tudsz angolul, úgyis minden kristálytiszta. A lépcső előtt jelzik, hogy lépcső következik, a lépcső után azt, hogy véget ért a lépcső. A küszöb előtt szólnak, hogy emeld fel a lábad. Az utakon szájbarágósan elmagyarázzák, mikor, merre, holott a legtöbb mérföldek százain nyílegyenesen csak előre haladsz. Az amcsik ezt jól megszokták, ha valamit mégsem értenek, döbbenten próbálják megfejteni a nyitját. A hajó is mindenki számára ismeretlen terület, ezért legalább kétszer annyi eligazító tábla, jel, nyíl, magyarázat segíti a tájékozódást. Mégis rengeteg kérdés maradt a jó amerikai számára megválaszolatlanul. Például, hogy egy lépcső fel is, vagy csak lefele vezet? Vagy, hogy a hullámmedencében ugye azért vannak hullámok, mert tengervízzel töltötték fel? A hajó fényképgalériájában képesek voltak megkérdezni, hogyan találják meg saját fotóikat. Az unott galériás már készenlétben tartotta a zsebtükröt, azzal nyújtva át, hogy „na azt vegye el, amelyik önre hasonlít”. A hajóban voltak ablakos és ablak nélküli belső kabinok. Indulás előtt, a még kikötőben veszteglő kabin lakója felháborodottan kérte számon, hogy ő a kikötőre és nem a tengerre lát. Előfordult, hogy ijedten kértek telefonos segítséget, mert nem tudtak kijönni a kabinból: egyik ajtó a fürdőbe, másik az erkélyre vezetett, a harmadikat nem merték kinyitni, mert kilincsén tábla lógott „Ne zavarj” felirattal. Szóval irigylem őket, mert én is ilyen gyermeki ártatlansággal szeretnék élni. Valaki vigyázzon rám, vegyen fel és ringasson!