2010. július 02., 10:472010. július 02., 10:47
Esetemben, visszagondolva a történetre, arra a megfejtésre jutottam, hogy a funkcionalitás azonossága, a hasonló szerep vállalása hozza közel egymáshoz – legalábbis az én tudatomban – a két történelmi nevet a kortárs Tamás Gábor nevével. Tinódi várról-várra, végvárról végvárra vándorolva mondta el lantja kíséretével hősök történeteit, vitézek cselekedeteit, honvédők kitartását, hogy reményt fakasszon, a megtartás igéivel gyógyítson, zenei hangok tüzével hozza izzásba hallgatói lelkét... Pár századdal később egy francia katonatiszt, maga is a forradalom lázában égve, olyan dalt komponált, amely milliókat töltött el lelkesedéssel, indított a barikádokra, alapozva az új, polgári világot. Aztán különösebb propaganda nélkül vált az egész Európa indulójává, a szerző országának mindmáig himnuszává. Micsoda vakmerőség részemről Tamás Gáborral folytatnom eszmefuttatásomat! Egy könnyűzene-énekessel, aki többnyire érzelmes dalokat ad elő! (Figyelem, igényes és avatott műélvezők: az érzelmes nem azonos az érzelgőssel, szirupossal, csöpögőssel, stb...) Tehát van egy énekesünk, aki, mint Tinódi, szintén vándorénekes, mert Erdélyországban és Magyarországon is hallatja hangját szüntelen, s akinek a népszerűségéhez nem kell nekem már semmit hozzáadnom s ez az írás sem ezért született... Csak azért mondom el mindezeket, hogy beszámolhassak arról a hangulatról, megindító tömegpszichózisról, amely koncertjein kialakul, amely örömöt szerez, szebbé teszi a szürke hétköznapjainkat, de mindenekfölött közösséget formál és erősít azok között, akik egyébként együvé tartoznak, csak nemigen adódik alkalmuk arra, hogy ezt megéljék, hogy ez bennük kiteljesedjék...
Nem vagyok illetékes zenei szakvéleményt mondani, de tapasztalván azt – mondhatni társadalmi hatást –, amit ez az erdélyi, magyar identitású svéd állampolgár kivált, azt kell mondanom: „Köszönjük”. Köszönöm én most azok nevében is, akik a szórványok szórványában élnek, akiket talán már sokan „le is írtak” a magyarság leltárából, s ahova Tamás Gábor mégis elment és csodát művelt: telt házak énekelték vele együtt Medgyesen, Segesváron, Nagyenyeden, Gyulafehérváron és még számos városban, városkában, sőt falucskában a mára már új himnusszá vált saját szerzeményét: Óh, Erdély, szép hazám...
Nemcsak a színpadon, a mindig zsúfolásig megtelő termekben két-három órán át tartó szertartás ez, hanem egy olyan misztérium, amely a lelkekben tartósan és áldásosan továbbtörténik...
Csép Sándor
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.