2009. december 30., 12:422009. december 30., 12:42
Volt olyan év, amikor szilveszter előtt minden pukkanás után sikítottam. Semmi gond a lelkiismeretemmel amúgy, de a hirtelen rémület, és az azt követő tehetetlen düh érzése ezt váltotta ki belőlem. Mostanában már ennél sokkal higgadtabb vagyok, talán azért is, mert itt, a betonrengetegben gyakrabban van részem a hangos szórakoztatásban, mint a nyugodt belvárosi utcában, ahol csak az ó- és az új év közötti éjjelen pukkantgattak, ha pedig máskor is robbant egy-egy, rosszallóan csóváltuk a fejünket.
No, errefelé másképp áll a helyzet. Azok a fiatalok, akik nyáron a kedvenc muzsikáikat bömböltetik előszeretettel a tömbház előtti zsebkendőnyi zöldövezetben (nehogymá’ valaki ne hallja), ünnepekkor úgy vélik, feltétlenül folytatni kell valahogy a szomszédság szórakoztatását, egyébként elunnák magukat. Robbantanak hát, mondanám, éjjel-nappal, de az igazság az, hogy főként akkor, amikor legtöbben már aludni próbálnának. Végül is minek azt, ilyenkor úgysem dolgozik senki, nem? De igen, én.
Végtelenül naiv tudok lenni, ezért sokszor azon is elgondolkodtam már, mégis honnan szerzik be a suhancok a petárdát? Nap mint nap halljuk, olvassuk, hol mekkora összegre bírságolják az árusítást. Egészen addig csodálkoztam ezen, míg valamelyik évben a karácsonyi bevásárláskor nem súgta cinkosan a fülembe félméterenként valaki, hogy nagyon olcsó a petárda, ugyan vegyek már egy párat. A legjobban azonban mégis egy minapi magyarországi tévéhíradó egyik filmje tetszett. Ott szabad pirotechnikai eszközöket árulni, de csak engedéllyel, robbantani azonban csak szilveszter éjjelén legális.
Ami megmarad, azt vissza kell vinni az üzletbe. Rögtön meg is jelent előttem a tömbházunk előtti gyereksereg, amint január elsején délután megjelenik a piacon, megkeresi a kedves ukrán bácsit, és azt mondja: kezit csókolom, szeretném ezeket a tűzijátékokat és pufogtatóeszközöket visszaszolgáltatni, mert a tévében azt mondták, holnap már pénzbüntetéssel sújtható a használatuk…
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.