2010. augusztus 18., 10:532010. augusztus 18., 10:53
Ám aki nem tud otthon ülni, elindul a hegynek – mondhatnánk a népi bölcsességet imitálva. Így tettem én is, felmentem a hegyre, hogy onnan nézzek szerteszét, de csalódás ért, mert a hegytetőről csak újabb hegyeket láttam, amelyeket megmászni már nem volt mivel. Az alföldi lábaim és tüdőszerkezetem vehemensen tiltakozott az erdélyi táj jelképei ellen, és minduntalan a völgyben csordogáló patak felé kacsingatott.
Úgy kellett ostoba szerveimnek, azt hitték, a hegyi gombászás olyan, mint otthon, kimegyünk a legelőre, és bekukkantunk minden második tehénlepény alá, hátha ott lapul a friss finomság. Ez itt nem megy, fel kell húzni magunkat a sziklára, minden testrészünkkel kapaszkodni kell, és amint észreveszünk egy pár ehető fajtát, illetve azt az egyet, amelyet ismerünk, ki kell kaparni a moha alól. Kaparászás közben nem szabad elengedni a zacskót, mert elszalad az a pár darab is, amelyet nagy nehezen kaparintottunk meg, de a gravitáció erőivel is komolyan kell harcolni, mert egy óvatlan pillanatban magával ránt a sötét (hegy)oldal. Nem könnyű kirándulás, de megéri, mert olyan tájakon gázolhat az alföldi csizma, amelyekről még álmodni sem mer a latyakos pusztában. Az pedig külön élvezetszámba megy, amikor meg is eszi a medvelátott gombát, és büszkén mutogatja a családnak otthon, válogatás közben, hogy a sok moha és avar közül előbukkanó narancssárga törmelék az ő keze munkáját dicséri.
Tenyeres-talpas munka ez, kérem tisztelettel, komoly küzdelem a mindennapi betevőért. Egyébként vannak olyan emberek, akik ebből a foglalkozásból élnek, és minden napjukat az erdőben töltik, sőt még éjjel, lámpással világítva is gombát keresgélnek. Ők hamisítatlan hegyi emberek, nem kirándulnak, nem is méláznak elmerülve a táj szépségeiben, hanem arra gondolnak, minél rövidebb idő alatt a lehető legtöbb kalapost tömjenek a zsákba, amelyet aztán az eperszedő honfitársaik a déli tájakon bontanak ki konzervekből.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.