2009. március 02., 10:272009. március 02., 10:27
A hangos tiltakozás a szólásszabadság része, az ellen demokratikus országban fellépni nem ildomos. Az EMI képviselőitől sem vitathatjuk el azt a jogot, hogy Demszky Gábor látogatása ellen tiltakozzanak. A transzparensek, zászlók, a rigmusskandálás bele is férnek a civilizált tiltakozás kereteibe – a tojásdobálás, köpködés azonban már nem. A köpködés alpári, nem úri dolog.
Furcsa, hogy ezt épp egy magát polgárinak valló alakulat egyik vezetője felejtette el. Érdemes lenne ugyanakkor Demszky Gábornak is elgondolkodnia azon: miért van az, hogy nyilvános megjelenéseit lassan úgy kell osztályozni, mint a levestésztát: hat-, nyolc- és tíztojásos látogatások? Leegyszerűsítés volna kijelenteni, hogy csupán néhány szélsőséges „újfasiszta” hőbörgéséről van szó.
Az SZDSZ szemellenzős, „tankönyvi” liberalizmusa, amelynek értelmében kizárólag az egyéni jogokat, valamint az állampolgári nemzetet tekinti relevánsnak, a kultúrnemzet fogalmát pedig „avítt”, „elmaradott” szélsőségként értelmezi, a határon túli magyarok zömében visszatetszést kelt, még akkor is, ha alapvetően a liberális eszmék sem állnak távol tőlük.
Az egyéni jogaik tiszteletben tartása mellett ugyanis számukra a közösséghez való tartozás és az ehhez kapcsolódó jogok hivatalos elismerése ugyanolyan fontos. Az, hogy az SZDSZ és az MSZP retorikájában minden kisebbség szenvedésére azonnal reagál, a szomszédok érzékenységét pedig rendszerint fontosnak tartja, miközben rövid távú politikai érdekei miatt a határon túli magyarok magyar állampolgársága ellen agitált, sokáig ellenszenvet gerjeszt még a két párt politikusai ellen.
Főleg, ha mindezek után még széles mosollyal le is ereszkednek közéjük, hogy felmenőik kalandjairól adomázgassanak. Ha nem is állnak ki tojással a kezükben az út szélére, politikai hovatartozástól függetlenül sokan gondolják úgy: ha már velünk riogatták a magyar állampolgárokat, akkor mit is keresnek a „mumusok” között? Nemcsak ők vannak meg nélkülünk – ők sem nagyon hiányoznak nekünk.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.