Rovatok

Amióta 1993-ban először vetődött fel, hogy az áldatlan tanügyi helyzetet talán leginkább a tanév befagyasztásával lehetne a megoldás felé billenteni, mondhatni menetrendszerűen minden nyárelőn ugyanúgy felvetődik, aztán nagyon hamar vissza is hull a nagy semmibe.

És mindig ugyanúgy játszódik le, mint huszonnégy évvel ezelőtt. Akkor összeültünk, a szakszervezetis kolléganő elmondta, az országos javaslat ez a bizonyos befagyasztás, megmagyarázva az esetleg értetlenkedőknek, hogy nem zárjuk le a jegyeket, és ami ennél is fontosabb, bojkottáljuk a záróvizsgákat: a nyolcadikos országos felmérőket és az érettségit.

Valóban nagyon hatásosnak tűnt így első elmondásra, megállapodtunk, hogy mi is bekapcsolódunk az országos akcióba. Eleinte nem is volt semmi baj, ment minden a megszokott úton, ahogy viszont közeledett a tanév vége, egyre több volt a sóhajtozás a tanáriban, egyre többen méltatlankodtak, hogy azért szegény gyerekecskéknek nem kellene szenvedniük, állandóan fel-felröppent egy-egy tanári lelket emlegető sirám, de a lényeg, hogy a naplókban gyűlni kezdtek az előírásszerű év végi lezárások. Röviden: a szakszervezetis kolléganő egy nagyszünetben bejelentette, vissza az egész, majd máskor.

Emberileg természetesen jogos volt a lépés, de amikor a következő évzárások előtt megint felbukkant az ötlet, már mi magunk sem vettük komolyan a „követeléseinket”. 2005 őszén viszont, nem sokkal az évkezdés után kitört a nagy, országos tanügyi sztrájk. Semmi értelme nem volt, mert azok alá adta a lovat, akik fennen hirdették: még az a háromhavi nyári szabadság sem elég a tanároknak, „kisztrájkolnak” maguknak még ki tudja mennyit.

A magam részéről nem sztrájkoltam, az osztályaim pontosan bejöttek az órákra, mert elmagyaráztam nekik, hogy mindenképp be kell majd pótolnunk, és a semmiért ne járjunk majd talán egész éven át szombaton–vasárnap is suliba. Nekünk lett igazunk, üres ígéretnél többet nem értek el, a hétvégi bepótlásokat viszont szigorúan ellenőrizték.

A sztrájkhangulat ezek után sokkal lejjebb süllyedt, inkább a különböző tévéműsorok szájalásaiban vettek részt az országos szakszervezeti vezetők. Egyeseket jó állásokkal hallgattattak el, mások még most is szájalnak. A szenátusi elnök övön aluli támadását sem verték vissza, akinek nem a fennhatósága alatti szunyókálók és megrögzött lógósok, hanem a tanárok szúrták a szemét. A sztrájkot ismét átdobták őszre, és ezzel, lassan negyedszázada, ismét lesöpörték magukat a tanárok a terítékről.