2009. február 20., 10:362009. február 20., 10:36
Ha ugyanis most lennék gimnazista, és Nagyvárad helyett Kolozsvárott járnék suliba, akkor lehetőségem nyílna arra, hogy már zsenge fejjel legálisan, mintegy választható tantárgyként ismerkedjem a szórakozóhelyek világával és a klubélet gyönyöreivel.
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség ugyanis szerződést kötött a város egyik „elit” klubjával – ahová zömmel a betelepített újgazdagok aranyifjai járnak, és ahová már bekopogni is csak úgy lehet, ha az ember előtte a fél fizetését lecsengeti –, a megállapodás értelmében, a város gimnáziumában tanuló diákok minden vasárnap délután négy és este 11 óra között élvezhetik a klub vendégszeretetét, „jelképes”, tízlejes belépti díj fejében. A hivatalos indoklás szerint egyrészt amíg a gyerekek a szórakozóhelyen tartózkodnak, addig sem forognak rossz társaságban, itt ugyanis nem fogyaszthatnak szeszes italt, és este a kidobóemberek el is kísérik őket a legközelebbi buszmegállóig. Másrészt pedig a fiatalok számára a klubban töltött idő szocializációs lehetőséget is biztosít.
Mármost távol álljon tőlünk az álszent, farizeus hozzáállás, e sorok szerzője sem gyöngyfűző és babzsákkészítő szakkörre járt zsenge ifjúkorában hétvégenként. Hanem azért mégiscsak fölmerül a kérdés: a tanfelügyelőség illetékesei úgy átlagban életük mekkora hányadát nem töltik öntudatlan állapotban? A történet tanúsága szerint ez az időtartam igencsak elenyésző lehet, másképp elég nehezen képzelhető el, hogy intézményesítsék, és szocializációs gyakorlatnak kiáltsák ki azt, hogy egy éjszakai mulatóhely már a fiatalkorúakat is szeretné ügyfelévé tenni, hogy aztán a 18. életévük betöltése után állandó vendéggé váljanak.
Persze értem én, ez az idők szava, bennünket annak idején még legfeljebb szilvát szedni vittek az iskolából a Macskadombon lévő gyümölcsösökbe, a 21. században azonban ez már vérciki lenne. Ma már a csontkemény nagyvárosi életre kell felkészíteni a fiatalokat. Ezért aztán már csak idő kérdése, hogy az apukák és anyukák a következő tanári üzenetet olvassák csemetéjük ellenőrzőjében: „Tisztelt szülő! Hétvégén a mindennapi életre való nevelést szolgáló program részeként sztriptízbár-látogatásra visszük a diákokat. A fiúk bugyi-pénzt, a lányok csipkés tangát hozzanak magukkal!”
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.