VEZÉRCIKK – Szombaton lesz száz éve, hogy Szarajevóban eldördült a lövés, amely kioltotta trónörökösünk, a magyarokat amúgy nem kimondottan kedvelő Ferenc Ferdinánd főherceg és hitvese életét, és amely ürügyül szolgált az első világháború egy hónappal későbbi kirobbanásához.
2014. június 26., 19:592014. június 26., 19:59
Hogy mennyire volt indokolt az Osztrák–Magyar Monarchia által Szerbiának megküldött hadüzenet, majd a többi nagyhatalom hadba lépése, az vitatható, mint bármely háború igazságossága és szükségessége. Annyi azonban bizton kijelenthető, hogy a későbbi győztes hatalmak semmivel sem voltak erkölcsileg magasabb szinten, mint a vesztesek.
A nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország, Németország – részéről a saját befolyás növelése, a másik gyengítése, új gyarmatok szerzése volt a fő cél. Mint ahogy a hangzatos „nemzeti egyesítés” is valójában csupán új területek megszerzéséről szólt például Románia és Szerbia részéről.
A Magyarországot két év alatt kétszer is megtámadó Románia jól hangzó, hamis történelmi „érvekkel” megalapozott, nemzetieskedő mázba csomagolta az ország keleti, majd középső részének fegyveres megszállását, és – amúgy kudarcos – első világháborús szereplését a Közép-Európában saját befolyási övezet kialakítására törekvő győztesek azzal honoráltak, hogy jóváhagyták Erdély, a Partium és a Bánság románok által is lakott részeinek hozzácsatolását.
Mindez persze ma már történelem, és részben joggal jelenthető ki, hogy a múltat nem érdemes fölhánytorgatni, a sérelmi politizálás helyett a jövővel, az együttműködés lehetőségeivel kell foglalkozni.
Csakhogy – hangozzék ez bármilyen meglepően – a román állam még ma is vívja az első világháborút az erdélyi magyar közösség ellen. Bár 1918-ban a gyulafehérvári kiáltványban önrendelkezést ígértek a nemzetiségeknek, ma is a gyakran soviniszta felhangokkal kísért, centralizált nemzetállami modell uralkodik. Olyan kormányfő van hatalmon, aki a magyar orvosi felsőoktatást megtorpedózva került hatalomra, az elkobzott magyar ingatlanok visszaszolgáltatása akadozik, amit visszaadtak, igyekeznek visszavenni.
Vagy a magyarokat vádolják feszültségkeltéssel, amikor a visszakapott ingatlanban újraindítanák az erõszakkal megszüntetett magyar iskolát, a magyar kultúra fellegvárainak számító városokban pedig a magyar építészet gyöngyszemeinek számító épületek falán nem szerepelhetnek az ott élõ õshonos magyar közösségek nyelvén az utcanevek.
Olyan ország ez, ahol a külügyminiszter bornírt hangnemben provokálja az ország polgárainak egy részét, a romániai magyarokat, amikor az õket szülõföldjükkel együtt egy idegen állam fennhatósága alá taszító trianoni diktátumot méltatja, és ahol úgy szólítják fel a román zászló tiszteletére és a román állam iránti lojalitásra a magyarokat, hogy a saját jelképeik és zászlaik használatát tiltják.
Mindezt nem kompenzálja, hogy a látszat kedvéért néha ott van a kormányfõ kalapján bokrétának a magyar párt, kifelé legitimálva a mindenkori hatalmat, amely erre hivatkozva azt mondhatja: Bukarest kisebbségpolitikája példaértékû, miközben a magyar kisebbségjogi követelések teljesítésére vonatkozó ígéreteinek betartását a végtelenségig halogatja, a magyar közösség számára valós jogegyenlõséget biztosító autonómiaigényeket pedig kriminalizálni igyekszik.
És nem csupán az erdélyi magyar közösséget érinti hátrányosan Bukarest politikája, amely úgy bánik a lassan száz éve román fennhatóság alá tartozó Erdéllyel, mint egy meghódított gyarmattal. A románokat is ugyanígy sújtja, hogy az itt megtermelt javak jó részét elszippantja a centrum, hogy infrastrukturális fejlesztések, autópályák csak a választási kampányokban elhangzó fellengzõs ígéretekben léteznek.
Sokszor sok helyen leírták már ezeket, ezért talán közhelyesnek és elcsépeltnek hatnak. Viszont attól még igazak. Most, száz évvel a számunkra tragikus kimenetelű világégés kitörése után kijelenthető: az első világháború akkor zárul le véglegesen, ha Bukarest végre teljesíti az 1918-as ígéreteket, ha az erdélyiek számára – függetlenül attól, hogy románok vagy magyarok – nem a vízfej akarja állandóan megszabni, hogy mi a jó nekik, ha befizetett adójuk zömének sorsáról maguk dönthetnek.
Ha a Kolozsváron élõ magyarok és a Sepsiszentgyörgyön élõ románok egyformán élhetnek az önrendelkezés, a teljes körû, szabad anyanyelvhasználat jogával, és ha az ország minden polgára szülõföldjén az óvodától az egyetemig anyanyelvén tanulhat.
Mindehhez azonban szükséges, hogy folyamatosan minden bel- és külföldi fórumon számon kérjük Bukaresten az elsõ világháború végén megfogalmazott ígéreteket. Hogy ’14 évfordulóján se engedjünk a ’18-ból.
Egyszerre szimbolikus és ironikus, hogy a rendszerváltás Romániájának meghatározó alakja, Ion Iliescu még halálában is, 36 évvel az 1989-es események és 21 évvel a politika első vonalából való kikerülése után még mindig releváns tényező.
Elöljáróban szögezzük le: az emberek többsége a jövedelme mértékétől függetlenül általában elégedetlen annak összegével, a méltányos nyugdíjhoz való jog pedig mindenkit megillet.
Elöljáróban be kell vallanom, megnyugvással tölt el, hogy – enyhén szólva – gyér érdeklődés övezte az „új messiás” (igen, így kisbetűvel) erdélyi útját.
Magyar politikus ritkán használ olyan méltató szavakat egy román vezető kapcsán, mint amilyeneket Orbán Viktor miniszterelnök mondott román kollégájáról, Ilie Bolojanról Tusványoson – jó is lenne, ha mindez egy szoros együttműködés kezdetét jelentené.
Kevesebb mint kilenc hónap választ el bennünket a jövő évi magyarországi választásoktól, és mint ahogy az anyaországi társadalomnak, úgy a külhoni, erdélyi magyaroknak sem mindegy, mi lesz a megmérettetés kimenetele.
Ahogy az várható volt, a megszorító intézkedések miatt egyre durvábbak a viták a PSD és a PNL között, a PSD pedig olyan beleéléssel játssza az ellenzéki párt szerepét, hogy a végén még tényleg elhisszük: hajlandó felrobbantani a koalíciót.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
szóljon hozzá!