A gond csak az, hogy mindezek megvalósítására nem sok esély mutatkozik. És nem csupán azért, mert az uniós elnökség csupán röpke hat hónapig tart. Hanem azért, mert a román elnökség kulcsfontosságú időszakra esik: májusban esedékesek az európai parlamenti választások, amelyeknek rég volt – ha volt egyál­talán – akkora tétjük, mint idén.

Az még a „kisebb” jelentőségű gondok közé tartozik, hogy addigra – legalábbis jelen állás szerint – Nagy-Britannia kilép az Európai Unióból, és ma nemhogy Bukarestben, de Londonban és Brüsszelben – illetve a többi jelentős uniós ország fővárosában – sem tudják pontosan, hogy ezt hogyan fogják levezényelni úgy, hogy minden érintettnek a lehető legkisebb kárt okozza. (Már eltekintve azon politikusoktól, akik büntetni kívánják a briteket, amiért úgy döntöttek, elhagyják az Uniót, mert nem szeretnék azt, hogy részesei legyenek annak, amint egyesek minden ellenkezés dacára is meg kívánják valósítani a föderáció utópiájára vonatkozó fantáziáikat).

Az uniós választás az EU-t a szuverén tagállamok laza, elsősorban gazdasági és kulturális, illetve védelmi, és a lehető legminimálisabb mértékben politikai szövetségeként megőrizni kívánó erők, és az Uniót egyre inkább a jelenleginél központosítottabb, szövetségi jellegű állammá alakítani kívánó erők között dől majd el.

Az, hogy a román elnökség éppen erre az időszakra esik, több okból sem látszik jónak arra nézvést, hogy minimalizálja az ellentéteket. Elsősorban azért, mert maguk az ország vezetői sem tudják, hogy pontosan mit is akarnak az EU-tól. A kormányoldal képviselői gyakorlatilag páriának számítanak az uniós intézmények vezetői számára, az ország befolyása pedig minimális az EU-n belül. Ehhez nagymértékben hozzájárultak az igazságügy átalakítására irányuló törekvések, amelyek kapcsán a kormányoldal nem igazán volt képes hitelt érdemlően cáfolni azokat a vádakat, miszerint azok elsődleges célja nem az egyébként létező ügyészi visszaélések visszaszorítása, hanem a korrupcióellenes küzdelem intenzitásának csökkentése.  Ennek nyomán a kormányoldal sem nyilatkozik túlzottan barátságosan az uniós intézményekről, így a légkör enyhén szólva is fagyos Brüsszel és Bukarest között.

Eközben Klaus Johannis államfő amolyan popsztárnak minősül Brüsszelben és a nyugati uniós tagállamok kancelláriáin, aki egyetlen alkalmat sem szalaszt el arra, hogy felmondva az eurokraták leckéjét, konkrétumok nélkül európai elkötelezettségét és a tagállamok közötti viszony szorosabbra fűzésének fontosságát hangoztassa, egyben a bukaresti kabinetet ostorozza. Ilyen körülmények között nehezen elképzelhető, hogyan tudná éppen Románia közelíteni az ellentétes európai táborok álláspontját.

Mindezt jól illusztrálja Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnökének nyilatkozata, amely a legkevésbé sem hízelgő a román kormány számára. Juncker porba döngölte a bukaresti vezetőket, kételyeit hangoztatva azzal kapcsolatosan, hogy Románia felkészült-e egyáltalán az EU elnökségére.

A kontextus alapján kijelenthető: még ha Juncker bírálata bizonyos tekintetben nem is nélkülözi a valóságalapot, az már az EP-választási kampány részét képezi. Az EB idén távozó, legalábbis papíron a kereszténydemokrata értékeket valló Néppárthoz tartozó elnöke azáltal, hogy az EU-s intézményekkel szemben álló román kormányt bírálta, egyúttal a szocialista-liberális oldalnak is „beszólt”.

Ennek nyomán félő, hogy a román EU-elnökség a politikai csatározások zajába vész majd, ami igencsak behatárolja az érdemi cselekvés lehetőségét. Ilyen körülmények között az is kérdéses, kihasználhatja-e a magyar közösség az önrendelkezési törekvései európai és világszintű megismertetésére, és ha igen, mennyire azt a tényt, hogy az EU-elnökség idején az átlagosnál jóval nagyobb figyelem összpontosul Romániára. Annyi bizonyos, hogy próbálkozni mindenképpen érdemes.