Valamennyi folyóvizünk, tavunk, erdőnk, mezők vagy a tenger esetében hasonló a helyzet: ott ringatják a hullámok a tiritarka műanyagot, a fák, bokrok tövében fújja a szellő a nejlonzacskókat. Amint a minap egy civil szervezet is kimutatta: legjelentősebb folyóvizeink mindegyikében jelen vannak a mikroműanyagok. Borítékolható, hogy nem létezik Romániában olyan nagyobb terület a természetben, amit ne rondítana el az otthagyott hulladék, lenne tehát mit lencsevégre kapniuk a térfigyelő szerkezeteknek.

Egy háromszéki és egy bukaresti szervezet a víz világnapja apropóján a héten hirdette meg az Olt folyó tisztítását célzó kísérleti projektet, amelynek során térfigyelő kamerákat helyeznek ki a fokozott ellenőrzés és megelőzés érdekében azokon a pontokon, ahol nagyobb mennyiségben található szemét, vagy hulladéklerakó helyek alakultak ki az évek folyamán. Nemcsak lehangoló, de talán groteszk is, hogy annyira reménytelennek tűnik a környezettudatos mentalitás meghonosítása, a szemetelők kontra szemétszedők közti „versenyfutás”, hogy a környezetvédőknek technikai felszerelésekkel, térfigyeléssel kell behatolniuk a természetbe ahhoz, hogy segítsenek megőrizni annak tisztaságát. Úgy tűnik, ahhoz, hogy bár valamelyest megóvjuk a természetet, el is kell foglalnunk azt, így a környezet sajnos semmiképp nem maradhat meg a maga érintetlen valóságában.

Ha lassacskán is, de azért közeleg a tavasz, amikor elkezdődnek a szemétszedő akciók: jóhiszemű önkéntesek indulnak útnak, hogy „kitakarítsák” a folyók mentét, az erdőket, mezőket, összegyűjtsék a több száz évig fel nem bomló hulladékot. Aztán sajnos előbb vagy utóbb „nyomukba szegődnek” a szemétdobálók, akik továbbra is fittyet hánynak a tisztaságra, és gátlástalanul odaürítik építkezési szemetüket a fenyőfák tövébe. Hogy a szemétmennyiség számottevően csökkenjen a természetben, valószínűleg továbbra sem elég a sok jóindulatú kezdeményezés. Ahogyan a környezetvédelmi miniszter is rámutatott, kézenfekvő, hogy a mentalitás megváltoztatására van szükség. Ehhez azonban annyi mindenben kellene másként gondolkodnia a romániai társadalomnak, hogy belegondolni is nehéz. Az azonban egészen biztos, nem lesz rövid a folyamat, míg tudatosodik a most még a pillepalackot lazán a folyóba dobáló tömegekben, hogy másként kellene cselekedni.

Minden kétséget kizáróan jövőbe mutató és hasznos lehetne, ha mondjuk az oktatási rendszer nem csak érintőlegesen és esetlegesen foglalkozna a környezettudatosságra való neveléssel, hanem rendszeresen és behatóan. Erre azonban – mint megannyi (a tanügyi rendszerben is esedékes) pozitív változásra – egyelőre várni kell. Addig maradnak a kényszerűségből alkalmazott térfigyelő kamerák, ellenőrző és büntető módszerek, jó szándékú önkénteskedések. És persze a pillepalackot gátlástalanul a folyóba dobó tömegek is.