Potyokparti dumaparti

elenéseiket megcáfolni lehetetlen, és nem is érdemes vele próbálkozni. Annyit lehet esetleg kérdezni tőlük meleg nyárestéken: csíp-e a szúnyog néném. Csíp biza a, fene a pofáját! – sivít a válasz a romantikus naplementében. Arra a világért sem gondolnának, hogy a kispadról egyenes út vezet be a házba. Ott azonban sokkal kisebb publicitást kap a frissen kitalált történetük. Őket hallgatva - és ebből nem következik egyenesen, hogy én is a Konty FM-nek tudósítok - nem hiszem el a néprajztudorok azon fámáit, miszerint ma már nem születnek népmesék. Igenis mindennap új mese keletkezik Potyokparton, és minden száj, amelyről tovaszáll egy másikra, hozzáteszi a saját ízlésvilágát. Nincs két egyforma történet, ám közös bennük, hogy mindegyiknek szenvedő az alanya. Persze könnyű annak kritizálni, védekezhetnének, akinek nem kis nyugdíjból kell megélnie, és még ki is mozdulhat a falu szűk mocsarából \"szórakozni\". Mellesleg a Potyok menti fapadok sem mindennapiak, enyvvel kente be őket a jószerencse, mert vonzzák az öregasszonyokat, akik minden este oda is ragadnak hozzájuk rendesen. Még télvíz idején is, mikor a kutya lába az utcakőhöz fagy, látni kontyos jeladókat a kapualjakban. Köszönni minden egyes találkozáskor kell nekik, különben mindenki megtudja, milyen modortalan a városi iskolákban szocializálódott fiatalság, akit az ég mentsen attól, hogy a szájukra vegyék. A Potyok egyébként az összetéveszthetőségig hasonlít a magyar irodalomban komoly karriert befutott Érhez, csak rövidebb és pocsolyásabb. A Potyoktól nem lehet eljutni a szent, nagy Óceánig, csak a faluvégi halastóig. Az sem rossz hely, hiszen annak a zavarosában halászik a környék apraja-nagyja. Ha egyszer a Potyok mellé is születik egy géniusz, biztosan felértékelődik majd az árok, ám addig csakis a híres helyi fakanálforgatók szóbeszédében él. Ez a fórum viszont sokkal több ideig fog fennmaradni, mint a világ valamennyi digitális adathordozója, pedig eddig a pillanatig egyetlen alkalommal sem említették még nyomtatásban.