Pokol és menny

A magyar olimpikonok londoni szereplésének akár csak két napja is kiválóan képes érzékeltetni, mennyire része a sportnak a siker és a dráma is: miután a szerdai nap úgy indult, hogy a kenus Vajda Attila nem tudta megvédeni címét, a kajakosok két aranyat is összelapátoltak, a férfi kézilabda-válogatott minden idők egyik legizgalmasabb mérkőzésén győzte le Izlandot, hogy aztán este ismét óriási hideg zuhany következzék egy egész nemzet számára a vízilabda-válogatott kudarca miatt – majd csütörtökön Risztov Éva egy világnak mutasson példát kitartásból.

A magyar csapat londoni szereplése ugyanis nemzeti ügy – bárhogy is próbálják ezt a főállású fanyalgók cáfolni –, ugyanúgy, ahogy mindegyik részt vevő ország polgárai presztízskérdésnek tekintik a szereplést, elvégre nem mindegy, milyen hírüket viszik a világban a színeiket képviselő sportolók. Nos, nekünk magyaroknak most a legkevésbé sincs miért szégyenkeznünk. A négy évvel ezelőtti pekingi „gyalázatot” – amikor csak három aranyérmet szereztünk – már az olimpia félidejében, vasárnap sikerült lemosni. Nem mintha kizárólag az aranyérem lenne a mérce: ugyanolyan megbecsülés illeti a kevésbé csillogó medálok birtokosait, sőt a nem dobogós helyen végzőket is.

A most betliző férfi vízilabda-válogatott történetében véget ért egy szakasz, de a zsinórban elnyert három olimpiai bajnoki címet akkor sem veheti el senki – és ne feledjük, hogy a labdarúgásban sem mindig a legjobbnak tartott brazilok nyernek vb-t. A most győztes, dobogós vagy pontszerző sportolókkal együtt ők is példaképek, akiknek – Gyurta Dánielt idézve – közel tizenöt millió magyar szurkol. És ha már itt tartunk: mi, anyaországon kívüliek immár nem csupán „a pálya széléről” szurkolhatunk, és lehetünk részesei a magyar sportsikereknek. Elvileg ahhoz is adott a lehetőség, hogy példájuk nyomán  – határokra való tekintet nélkül –, ha nem is tizenöt, de legalább tizenhárom milliós merítésből kerüljenek ki a jövő magyar olimpiai bajnokai.