Bár úgy tűnt, a könnyített honosítás bevezetésével jórészt sikerült betemetni azt a szakadékot, amely akkor az anyaországi és a határon túli magyarok, illetve az akkor Budapesten hatalmon levő balliberális pártok között keletkezett, azért sok erdélyi, felvidéki, délvidéki vagy kárpátaljai magyarban mind a mai napig benne van a tüske amiatt, hogy a magyar kormány – amelytől a többségi hatalom által gyakran jogaikban korlátozott határon túli magyarok védelmet és támogatást vártak – demagóg kampányban uszított ellenük.

Emiatt sokan még akkor sem bíznak a szocialistákban, a liberálisokban és a hozzájuk hasonló eszméket valló többi pártban, ha azok egyrészt a parlamentben már megszavazták a könnyített honosításról szóló törvényt, másrészt azóta immár többször is bocsánatot kértek 2004-es minősíthetetlen magatartásuk miatt.

Akad persze olyan, aki semmit sem tanult és nem is felejtett 2004 óta. A határon túli magyarok elleni kampány fő hangadója, Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök. Azóta ugyan csúfosan megbukott, többek között kormánya gazdasági teljesítménye, illetve az ezzel kapcsolatos hazudozás miatti, feliratkozva minden idők legcsapnivalóbb magyar kormányfőinek sorába, de a hozzá szektás ragaszkodással hű körök támogatásával még mindig a felszínen – azaz valamivel a parlamenti küszöb – fölött képes tartani magát. És most, a 2004-es népszavazás évfordulója táján egyéb, érdemi program és hitelesség híján ismét azzal kampányol, amivel akkor: a határon túliak kirekesztésére való buzdítással.

Talán van némi igazságuk azoknak, akik szerint erre azzal kéne válaszolni, hogy az ember tudomásul sem veszi az újabb uszítást. Hiszen Gyurcsány immár az utolsó szalmaszálba kapaszkodva csupán azt a klasszikus reklámfogást alkalmazza, miszerint mindegy, hogy mit mondanak, csak beszéljenek rólad. Ezért azt is felvállalja, hogy a határon túliak szavazati jogának visszavonására buzdítson, eddig legalább részben betemetettnek vélt árkokat kiásva, és begyógyultnak hitt sebeket feltépve.

Mégis, nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egy politikus képtelen megújulni, ehelyett továbbra is a kádári „gyomorsovinizmusra” apellálva próbál magyart magyar ellen fordítani. Talán nem lenne érdektelen megvizsgálni, kimerítheti-e ez a kampány a közösség elleni uszítás fogalmát, elvégre az egykori kormányfő magyar állampolgárok egy jól behatárolható része ellen próbálja hergelni az anyaországi magyarokat, és azt szorgalmazza, hogy fosszák meg őket egy alapvető polgári jogtól. Márpedig ez egyrészt a gyalázatos zsidótörvényeket, másrészt a kommunisták által a nép ellenségének hirdetett körök elleni fellépést idézi.

Éppen ezért az országgyűlési választások előtti ellenzéki útkeresés, lehetséges szövetségesek kutatása közepette mindegyik ellenzéki pártnak érdemes elgondolkodnia: érdemes-e, lehet-e szövetkezni egy olyan párttal, amely a magyar nemzet egy részének kirekesztését, a magyar nemzet végletes megosztását – egyszóval a permanens december ötödikét tűzi zászlajára.