És mindenekelőtt hol kezdődik a másik elfogadása? Amikor tudomásul vesszük, hogy a mellettünk élőnek más a kultúrája, vallása, és a mienktől eltérő az anyanyelve – amit természetesen használ is. Persze sokszor gondoltuk mi a kommunizmus idején is, a rendszerváltás után pedig még inkább, hogy ez lenne a természetes, de sajnos szabad nyelvhasználat helyett számtalanszor volt részünk nyelvöltésben. Milliószor vágták a fejünkhöz, hogy ne beszéljünk magyarul, a lovak, a madarak nyelvén (vajon mit szólna ehhez a mi Aranyunk, Adynk, Kosztolányink?), beszéljünk az államén, elvégre Romániában élünk. Ennek a többségi intoleranciának a szoftabb, amolyan bambán rácsodálkozós változata, amikor nekünk szegezik a kérdést: de ti otthon milyen nyelven értekeztek egymással?

Nyelvi (v)iszonyainkra alaposan rávilágít a Kisebbségi Monitor 2020 elnevezésű, a napokban bemutatott kutatás. A román–magyar kapcsolatokat, a romániai magyarellenességet vizsgáló felmérésből egyebek mellett kiderül: a románok egy része elfogadja a magyarokat, de csak addig, amíg meg nem szólalnak anyanyelvükön. A kutatás során megkérdezett többségiek 29 százalékát zavarja, ha magyar beszédet hall társaságában vagy akár az utcán is. Állítólag nem akarnak ők diszkriminálni, ám nyelvi kérdésekben elutasítóak, mert a magyar nyelv használatára privilégiumként és nem jogként tekintenek. A magyarokat akkor fogadnák el, ha nyelvet váltanának. Ja, és ugyanebből a felmérésből derül ki az is, hogy a román társadalom, főként a középosztály azzal határozza meg európaiságát, hogy érzékeny a diszkriminációra...

Az persze természetes elvárás, végeredményben illem kérdése, hogyha a nyelvünket nem értő személy kerül a társaságunkba, akkor fordítunk neki. Viszont ez nem jelenti, hogy ezek után meg se mukkanunk anyanyelvünkön. Jól tudjuk ugyanakkor, hogy sokakat nem pusztán az zavar, hogy nem értik, amit mondunk, hanem önmagában a magyar nyelv használata vörös posztó számukra.

A nyelvhasználat terén megnyilvánuló intolerancia, a kettős mérce kapcsán sajnos még számtalan példa felsorolható. Kezdhetnénk a helységnévtáblák magyar feliratának napjainkban sem szűnő lemázolásával, folytathatnánk a közigazgatási törvénykönyv korábban kormányrendelettel elfogadott változatával, amely csorbítja a kisebbségi jogokat, és visszalépést jelent a korábban hatályos anyanyelvhasználati rendelkezésekhez képest, de megemlíthetjük azt is, hogy a román hatóságok szinte kizárólag az állam nyelvén kommunikálnak a koronavírus-járvány idején. Nem véletlen, hogy az Országos Diszkriminációllenes Tanács nemrég megrovásban részesítette a bukaresti belügyminisztériumot, amiért hátrányosan megkülönböztette a magyar nemzetiségűeket azzal, hogy nem tette lehetővé számukra a szükségállapot idején a lakhelyelhagyási nyilatkozat kitöltését az anyanyelvükön.

Érdekes módon ugyanakkor vannak esetek, amikor nem zavaró a nemzeti kisebbségi nyelvhasználat. A szeptemberben rendezett helyhatósági választást megelőző kampány során számos román párt, valamint jelölt szólította meg – óriásplakátokon, szórólapokon – a magyar nemzetiségű választókat Nagyváradtól Marosvásárhelyig, Sepsiszentgyörgytől Kolozsvárig. Még a magyar közösség igényei iránt általában merev elutasítást tanúsító többségi politikusok számára sem érezték megengedhetetlennek, az egységes nemzetállamként hirdetett Románia és annak alkotmánya elleni merényletnek ezt a gesztust. Amiben az a bökkenő, hogy sokan csupán akkor hajlandók anyanyelvünkön értekezni velünk, akkor nem berzenkednek a magyar nyelv használata ellen, amikor kérnek valamit, amikor szükségük van valamire: ez esetben a szavazatunkra.

Ez a „toleráns” Románia valódi arca: a magyarok voksának elnyerésére érvényesek a nyelvi jogok, ha viszont a közösség kéri ezek bővítését a közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, egészségügyben, akkor az úgymond privilégium. Ettől függetlenül legyen egyértelmű: el kell sajátítanunk, és minden esetben használnunk kell az állam nyelvét, amikor indokolt, szükséges, amikor románokkal értekezünk, azonban az anyanyelvünket sohasem vagyunk hajlandóak végképp „felváltani”.