2009. december 17., 10:262009. december 17., 10:26
Aki pedig nem idős, vagy beteg, és el akar utazni, jobb, ha közeli kapcsolatot alakít ki a szomszédjával, mert szép kis büntetést hozhat az angyal, ha nem takarítja háza előtt a járdát. Hiába, néha már csak törvénnyel lehet rákényszeríteni minket arra, hogy házunk táján rendet tartsunk.
Ma reggel örültem először, hogy nincs autóm, a lépcsőházból kilépve kellemes téli táj fogadott – már ami az ötven négyzetméteres zöldövezetet illeti – a parkolóban pedig munkába induló emberek ásták ki kocsijukat a hó alól. Boldogan hallgattam a friss hó ropogását, amíg ki nem értem a főútra.
Ott már jelentkezett a tipikusan városi kép: megolvadt, sáros lé mindenütt, ami csúszik, vizes, koszos, és lehetetlenség, hogy az autók ne fröcsköljenek le. Erőt vettem magamon, s eldöntöttem, hogy akkor sem mondok le a hó nyújtotta jóérzésről, s a fák tetejét bámulva örültem a felidézett emlékképeknek: disznóvágáskor vérfoltok a fehér havon, szánkózás után a kályha melege, a sárga gumicsizmám, amit akkor is hordtam, mikor már szorított, mert az csúszott a legjobban.
Ehelyett a hírek lesújtóan jellemzik a hó érkezését: útlezárások, késések, dugó, influenza, áramszünet. Még mindig nem tudjuk kezelni a saját fejlődésünket. Ha nem lenne annyi autó, nem lenne dugó, nem kéne megyénként 90 hókotró, ami így sem birkózik meg a feladatával, nem kéne sarat formálni a tiszta, friss hóból. De hát a kényelmünk nagy, inkább félórát tökölünk az autóval, míg elindulunk, aztán két órát csúszkálunk át a városon, s mindezt naponta kétszer.
Egy mese jut eszembe, talán Móra Ferenccé, ami a kíváncsi hópelyhekről szól. Úgy gondolták, hogy a kivilágított városban talán székkel is megkínálják, hintóba is ültetik. De másnap délre locspocs lett a hóból, kupacba rakták, s a mocskos hordalékot kivitték a városból, az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt, ragyogó fehéren.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok