Mire jó a kényszerszünet?

A járványhelyzet számtalan hozadéka közül az egyik, hogy amiként a legtöbbek számára egybefolynak a hétköznapok és hétvégék, úgy az iskolai időszak és a szünidő közt is aligha fedezhető fel különbség a bezártság miatt. De az is a mostani időszak következménye, hogy életünk megannyi területe vált a szokásosnál is jóval ingoványosabbá, bizonytalanabbá, és nem kivétel ez alól természetesen a tanítás sem.

A hazai tanügynek eleddig is számtalan megoldatlan gonddal kellett szembesülnie, évtizedek óta az jellemző, hogy sokkal inkább újabb meg újabb problémákat vetett fel, semmint hogy megnyugtató válaszokat adott volna. Ez a bizonytalanság pedig nem meglepő módon megnövekedett a járvány okozta helyzetben. Nem is csoda, hiszen a hagyományos, szemtől szembe történő oktatásnak is számos ingoványos pontja volt Romániában, hát akkor hogyne lenne temérdek instabil része a kényszerűségből, ad hoc módon bevezetett, online térbe szorultnak.

Az elmúlt hetekben bebizonyosodott, hogy a távoktatás esetlegesnek, kaotikusnak bizonyul. Számos pedagógus nincsen felkészülve rá, vannak diákok, akiknek nem áll rendelkezésére számítógép, a számonkérés és követés mikéntje ködbe vész.

Elhangzott, hogy ebben a rendkívüli helyzetben nem is új anyagok átadására és a számonkérésre kell helyezni a hangsúlyt, hanem arra, hogy ne szakadjon meg teljesen a kapcsolat tanár és diák, diák és iskolai közeg között. Ugyanakkor esete, iskolája, tanára, diákja válogatja, hogy milyen hatásfokkal zajlik a tanítás a virtuális térben. Bár keddi bejelentés szerint júliusban megtarthatják az érettségit, kisérettségit, és a tárcavezető viszonylag sűrűn nyilatkozgat ezt-azt, a bizonytalanság, hogy képzavarral éljünk, állandó.

Nem marad más tehát, mint nyugtázni: mivel a korábbi hullámzó változékonyságra a járványhelyzet okozta újabb rétegnyi bizonytalanság rakódott, az oktatási élet valamennyi szereplője leginkább önmagában bízhat. Abban, hogy jelen körülmények közt is igyekszik megtenni mindent azért, hogy életben maradjon a kapcsolat a tanuló és valami fajta tanulás között. És abban, hogy ha nincs a túlzsúfolt mindennapok, a túlterhelt tanrend diktálta erőltetett tempó, talán arra is idejük jut a gyerekeknek, amire korábban nem volt.

Sokan joggal okolták tanügyi rendszerünket amiatt, hogy nem hagy elég teret, időt a tehetség kibontakozására, figyelmen kívül hagyja, hogy ki miben jó: mindenki ugyanazon mérce szerint mérettetik meg minden tárgyból. Holott egyik gyerek zenében, a másik reál tantárgyakban, a harmadik tornában vagy a nyelvismeret terén tehetséges, a negyediknek kiváló a kézügyessége, és így tovább – és erre bizony édeskeveset figyelt a rendszer. Hátha ez az időszak arra is jó, hogy ki-ki abban fejlődjön, arra összpontosítson, amiben valóban tehetséges.

A mostani, sok tekintetben kiúttalannak tűnő helyzetet félig tele pohárként próbálják nézni sokan, akik azt mondják: a kényszerszituáció előnye, hogy van idő átgondolni, mérlegelni lényeges dolgokat, hogy belátóbbá, toleránsabbá tehet bennünket a megpróbáltatás. Sovány vigasz, de valószínűleg kövérebb bátorításban jelen pillanatban aligha reménykedhetünk. Ily módon például lehet bizakodni abban is, hogy az oktatásnak nem tesz rosszat a kényszerszünet, hiszen ha a káosz kavargása lelassul, talán tisztábban látszanak a rendszer hibái. És hátha így javítani is könnyebben lehet majd rajtuk.