Hosszú évek óta okoz fejtörést a kisembernek éppúgy, mint a politikumnak, hogy a nagyvad Erdély, a Székelyföld számos településén gyakorta merészkedik túlságosan közel az ember életteréhez, veszélyeztetve a lakosok háza táján élő állatokat és persze magát a természetben kiránduló, vagy akár csak a falu határában, utcáin járkáló embert. Hogy hányféle tényező eredményeként fajult idáig a helyzet, és milyen megoldások kínálkoznak a korántsem feszültségmentes helyzet orvoslására, arról immár könyvtárnyi elképzelés született az elmúlt években.

Az távolról is látszik, hogy a medveügyben szekértáborokba tömörülnek a véleményformálók, egymásnak feszülnek az érdekek, egymásra mutogatnak azok, akik elsősorban az emberek épségét, érdekeit védelmeznék és azok, akik legalább ennyire a nagyvadakét is. Az is tény, hogy az erdőirtások miatt szűkül a barnamedve élettere, ezért a lakott települések közelébe húzódik. És aztán mi, emberek is sokféleképpen viszonyulunk a helyzethez: akadnak, akik nyereség reményében leszedik a nagyvad elől az erdőben a táplálékául szolgáló gyümölcsöt, akadnak, akik turistalátványosságként húznak hasznot belőle, emiatt etetik és emberközelbe csalogatják, és persze akadnak, akik mindeközben kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek azért, hogy távol tartsák féltve őrzött háziállataiktól, háztartásuktól, akadnak, akik szigorúbb rendeletekkel szabályoznák a helyzetet. Egy szó mint száz, korántsem lehet fehéren-feketén látni vagy láttatni a medvekérdéshez való viszonyulást Romániában, és úgy tűnik, az ember ebben az összetett kérdésben sokszor nem tudja, hol a helye, mi a szerepe, a tennivalója, sőt, talán azt sem, hogy mit szeretne elérni.

Kitűnően illusztrálja a medveügyet gyakorta övező tehetetlenséget, bizonytalanságot és meggondolatlanságot az az eset, ami két napja látott napvilágot a sajtóban. (Egyébként szinte mindennaposak a medvetámadásokról, vagy a nagyvadhoz való nem megfelelő emberi viszonyulásról szóló hírek. Mindennapi medvéink, mindennapi tévedéseink…) Történt, hogy tavaly a háromszéki Sepsibük­szád közelében elütött a vonat egy medvebocsot, a súlyosan sérült állatot a Focșani közelében található rehabilitációs központba szállították, ott valamennyire meggyógyították. Eddig rendben is lenne a dolog, viszont ami ezután történt, az ékesen példázza, mennyire felületesen gondolják át az illetékesek, mit is kellene tenni: visszavitték az állatot oda, ahol elütötte a vonat, és a környékbeli erdőben szabadon engedték. Adja magát a józan megközelítés, amit a helyi vadásztársaság elnöke is felvillantott: ez a megoldás senkinek sem jó, sem a medvének, sem a közelben lakóknak. Hiszen egy sérült nagyvad már nem képes boldogulni természetes közegében, nem tud élelmet szerezni, és annak is nagy a valószínűsége, hogy megöli a többi medve vagy a juhászkutyák. Ha pedig mégis életben marad, a könnyebb élelemszerzés reményében beszokik a faluba, így az ott élők életét keseríti meg.

Az okos, dönteni képes ember számtalanszor cselekszik és gondolkodik sután és nem megfelelőképpen az oktalan állat helyett is. Legfőbb ideje lenne, hogy végre olyan lépéseket tegyenek valakik a medvekérdésben, amely legalább egy jottányival javítja a helyzetet, tágítja, biztonságosabbá teszi az életteret. Emberét és medvéét egyaránt.