2010. június 24., 10:202010. június 24., 10:20
Közvetett módon tehát a Mohács óta tartó, úgynevezett megnyomorító történelem, a lehangoló élmények sorozata röpített bennünket az öngyilkosságok terén a világélvonalba. Ezt a rossz vonulatot látszanak most „segíteni” a bejelentett, közvetlenül főleg a nyugdíjasokat és közalkalmazottakat sújtó, közvetett módon pedig senkit sem kímélő, de leginkább a pálya-, egyáltalán önálló életet kezdő fiatalokat hátrányosan érintő intézkedések. Hatványozottan áll ez a Székelyföldön, ahol az országos átlag kétszeresét jelző öngyilkossági mutatók egyenesen ijesztőek.
Pedig – ugyancsak szakemberek állítják – az öngyilkosság, illetve az arra való hajlam nem magyar sajátosság, nem néplélektani jelenség, még csak nem is ősi turáni átok, hanem az osztrák és német kultúrából nem is olyan régen átvett, főleg az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban „gyakorolt” problémamegoldó módozat. Ha viszont abból az orvostudomány által tisztázott alapállásból indulunk ki, miszerint az öngyilkosok életproblémái nem különböznek azokétól, akiknek eszük ágában sincs önkezükkel véget vetni életüknek, akkor bizonyára nem az emésztő gondokkal, hanem azok kezelési módozataival lehet a probléma, ami már gondolkodásmód függvénye.
Ennek (ki)alakulásában mindennek szerepe van, amit az adott, esetünkben a magyar nép kultúrájához tartozik, s csak kettőt ragadok ki belőle: a közgondolkodást alapvetően befolyásoló irodalmunk és sajtónk mindent elsiratott és -jajongott már, amit el lehetett, sőt sokkal többet is, és a jelek szerint nem azok a példák mutatkoznak ragadósaknak, amelyek egy, akár egyetlenegy szalmaszálat is felmutatnak a nehézségek túléléséhez. A Biblia betűjét, hogy tudniillik: Ne félj! és Kós Károlyék pozitív hozzáállásra és cselekvésre buzdító Kiáltó szavát mindennap háttérbe szorítják a hangyaszorgalommal kimondott és leírt soros jajveszékeléseink, miszerint itt a világ vége. Ezzel az erővel – ha nincs nekünk – nem ártana másoktól eltanulni az igazi élni és győzni akarást. Nem szégyen. De annál hasznosabb.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.