2011. július 25., 09:282011. július 25., 09:28
Szakmámból, származásomból, mozgékonyságomból adódóan pedig sokféle, sok helyen élő s még ennél is többféleképpen gondolkodó egyénekből áll össze azok köre, akiket ismerősöknek, barátoknak mondok. Kisvárosi, nagyvárosi, székelyföldi, erdélyi, partiumi, magyarországi, nyugatabbra vagy még annál is nyugatabbra szakadt – minden típus kikerül tehát közülük, s a szélsőliberálistól a szélsőjobbig szintén minden elv előjön olykor.
De ha tetszik nekik valami, akkor kortól, társadalmi, ideológiai hozzáállástól és minden egyéb állásponttól függetlenül lájkolnak, a tartalmat pedig kommentelik, ki-ki a maga belátása szerint. Nem ritka tehát, hogy nézőpontok is ütköznek, s olyan emberek kapnak virtuálisan hajba, akiknek a „való világban” alkalmuk sem volt találkozni. Mindenki mondja a magáét. Ha vita alakul, vitáznak, ha meg nem jön össze, akkor csak úgy elbeszélnek egymás mellett. Arccal és névvel, nem mint az internetes portálok cikkeihez hozzászóló, névtelenségbe burkolózó anonimuszok és anonimák.
Olyan ez, mint egy kocsmaasztal, ahol ismerősök ismerősei gyűlnek össze. Csak éppen nincs az a kocsma, ahol ennyi ember leülhet, s még hallja is egymás hangját. Ráadásul – ahogy a közhely is jól mondja – a szó elszáll (pláne a kocsmában, ahol talán rögtön el is felejtődik), az írás pedig megmarad, miközben a közösségi portálokon a vélemények névvel, arccal maradnak fenn a jövő számára.
Van, amiből már ma újságcikk lesz, s akad olyan, amit majd a 21. század első évtizedeinek kutatói falnak talán olyan élvezettel, ahogy mi olvassuk a Trianon előtti, két világháború közötti vagy éppen a kommunista sajtó termékeit.
Dilemma azonban számomra, hogy mi alapján szelektálnak majd. Hiszen miközben nem is olyan rég még keveseknek adatott meg, hogy kézjegyüket otthagyják a jövő számára, ma valamilyen mértékben mindenki „újságíró”. Mindenki írja, hogy mi számára az újság. Csak legyen, aki elolvassa.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
szóljon hozzá!