Persze nem lehetünk igazságtalanok, és el kell ismernünk a hivatalban lévő elnök megsüvegelendő politikai teljesítményét, hiszen olyan – kétharmados – arányú vereséget mért szociáldemokrata ellenfelére, amellyel PSD-s államfőjelölt még nem kapott ki az elmúlt harminc évben Romániában. A mostani megmérettetés reménykeltő pillanatképpel szolgált arról, miként vélekedik az urnák elé járuló belföldi választópolgárok jelentős része, valamint a külföldön élők elsöprő többsége a Viorica Dăncilă és szociáldemokrata alakulata képviselte politikáról, hatalomgyakorlásról. Különösen szembeszökő a több mint 90 százalékos arányban a jobboldali államfőre szavazó diaszpóra egyértelmű állásfoglalása (és minden eddiginél nagyobb szavazókedve), ami egyúttal ironikusan sorsszerű is, ha figyelembe vesszük, hogy a külföldön élő állampolgárok számára mégiscsak a Dăncilă-kabinet idején könnyítették meg a szavazást. (Miután persze az előző baloldali kormányok ott igyekeztek megakadályozni az „eperszedők” urnák elé jutását, ahol csak tudták).

Szóval ez mind szép és jó, ám Johannis újrázása, annak mikéntje alapján eléggé elhamarkodott azt a következtetést levonni, miszerint a Cotroceni-ben további öt évre „marasztalt” elnök országmentő és -építő államférfi, Románia pedig fejlett, modern, nyugat-európai típusú és színvonalú állam, amely visszafordíthatatlanul halad a demokrácia útján. Mindannyian tudjuk, hogy ez nincs így, és hogy Romániát nemcsak hosszú évek, sőt inkább évtizedek, hanem átfogó államreform választja el ettől a megálmodott állapottól. Szebeni polgármesterségével ellentétben Johannis első államelnöki mandátuma már közel sem számít sikertörténetnek, a PSD-vel való hadakozáson kívül semmilyen nagy ívű megvalósítás nem fűződik a nevéhez. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy – részben a Liviu Dragnea bebörtönzése nyomán kialakult kényszerűségből – Dăncilă személyében minden idők leghaloványabb jelöltjét küldte versenybe a szociáldemokrata alakulat, amelynek elutasítottsága hatalmasra duzzadt az elmúlt időszakban, mindenekelőtt az igazságszolgáltatással szembeni frontális támadás miatt. Mindezeknek a körülményeknek az ismeretében mondhatni egyáltalán nem nagy „kunszt” a most vasárnapi eredmény. Johannis és a mögötte álló, néhány héttel ezelőtt kormányra került liberálisok (PNL) pedig jobban teszik, ha hamar túlteszik magukat a diadalmámoron, és elsősorban arra összpontosítanak, hogy miként élnek majd a hatalommal, amit – és erre kiváló példa a 2016-os parlamenti választásokon a szavazatok közel felét besöprő PSD esete – nem elég megszerezni csupán.

Márpedig a neheze csak most jön Johannis és a PNL számára. A kétharmad biztosította szilárd politikai legitimitással, valamint a hőn áhított „saját kormánnyal” a háta mögött az államfő nem számíthat kegyelmi időszakra, és immár nem szorítkozhat az örökös „pészédézésre”, a baloldal ostorozására. Innentől kezdve bizony neki kell veselkednie a munkának a liberálisaival együtt, és az előttük álló időszak egyáltalán nem ígérkezik sétagaloppnak. A PSD által hátrahagyott nehéz örökség, az egekbe szökő költségvetési hiány ide vagy oda, Johannisnak és kormányának még csak gondolnia sem szabad arra, hogy megszorítások révén tömködi be a baloldal elhibázott, kizárólag a bér- és nyugdíjemelésre, fogyasztásra alapozott gazdaságpolitikája nyomán keletkezett lyukakat. Szavazóik, amúgy pedig a romániai társadalom is sokkal többet vár tőlük puszta tűzoltásnál – éppen a Johannis által vizionált „normális, modern” Románia reményében.

És ha már a bizakodás kategóriájához érkeztünk, hadd reménykedjünk mi, romániai magyarok abban, hogy Klaus Werner Johannis elgondolkodik azon, miért veszítette el öt év alatt a közösség bizalmát és támogatását, és legalább második mandátuma idején „felfedezi” nemzeti kisebbségi énjét is.