2012. augusztus 23., 02:242012. augusztus 23., 02:24
Neki a határokat húzogatták a feje fölött, az én mediterrán fílingemről a köztéri növényzetet sem kímélő rongyrázó divatozás gondoskodik. A minap ugyanis néhány tömbház közé szorítva egy lilás rózsaszín virágú fa láttán kibukott belőlem: nyár vége felé? Hát ez súlyos időzavar! De hamar felvilágosítottak, hogy nem a fával, hanem velem van baj, ez ugyanis ama híres mimózafa. A délvidéki? Az, az. És hogy kerül ez ide, a házak közti térségbe? Van ez már máshol is, kertekben például. Na tessék! És rögtön eszembe jutott a négy év előtti fájdalmam, amikor a központi üde zöldövezetből a pénzszórási/-mosási kedv pillanatok alatt kiirtotta a tujákat, helyükbe a versailles-i parkra hajazó valamiféle csavart bokrokat rakva, de az elfelejtett öntözőcsövek mián – ha jól emlékszem –, alig két hét múlva kiszáradt az egész, és a kukában találta meg méltó helyét. A tizenöt évvel ezelőtti júliusi jégvihar is milyen jó ürügy volt, hogy annyi és annyi gyönyörű nyárfát kivágjanak, magasba törő tökélyük pedig ne zavarhassa többé némi földközelben járó helyi potentát látókörének szárnyalását. S az én gyerekkorom Főutcáját mindkét oldalon szegélyező fasor? Ami ugyebár senkit nem akadályozott az irodalomban is több rendben megörökített kora esti váradi korzózásban? A faládákba, forgáccsal álcázott földbe biggyesztett növények viszont?! Se árnyékot, se illatot nem szolgáltatnak, igaz, hogy trendinek állítólag trendik. Az idős, beteg gesztenyefák helyett diócsemetéket ültetnek, a hársak helyett nem tudom mit, s a kora nyarat jelző akác- és jázminillatnak is befellegzett. Nem tudom, van-e még egyáltalán Váradon akácfa, de a környékünkön már biztos nincsen, s a valaha létező gyönyörű jázminbokorsorok is mind eltűntek. Bánthattak egyes szaglószerveket, vagy a fehér virágözönre voltak allergiásak a pusztítók – mindegy, az időt úgysem lehet visszafordítani. Most már csak arra várok, hátha sikerül valakinek – mondjuk egy merész uniós projekttel – a Köröst összekötnie a Földközi-tengerrel, hogy a mimózafa tövében üldögélve végre teljes lehessen a mi váradi mediterrán fílingünk is.
Egy soha el nem mondott személyes történetet mesélnék el 1986-ból. Épp elvégeztem az egyetem fizika szakán az első évet. Elviselhetetlen hőség volt Temesváron.
Az eredményt látva kijelenthető: a kormánypártok akkor is nehezen tudtak volna jobb eredményt összehozni a szélsőjobboldali, magyargyűlölő George Simion számára az elnökválasztáson, ha a kampányidőszakban közvetlenül mellette korteskednek.
Románia most aztán nem marad le: a dekadens Nyugattal egy időben rendelte be magának a szélsőséges-populista-szuverenista tisztítódesszertet.
Bár a kellemetlen meglepetés több tekintetben is benne volt a pakliban, nem túlzás sokknak nevezni a romániai államfőválasztás vasárnap rendezett első fordulójának eredményét.
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.