A fenti gondolatot Popper Péter, a 2010-ben elhunyt neves magyarországi pszichológus, klinikai gyermek-szakpszichológus fogalmazta meg, legalább 15 éve. Akkor még csak a sok tévécsatornáról, a valaha „csodadoboznak” nevezett masina képernyőjéről felénk ömlő információmennyiségről beszélt.

Abban az időben még nem pörgette ilyen szélsebesen világunkat, érdeklődési horizontunkat, a hozzánk érkező temérdek információt a világháló, a sok közösségi oldal. Ma már erőteljesen dominálják mindazt, amit a világról gondolunk, és nagyban befolyásolják igényeinket: egyre sebesebb pörgést várunk el a bennünket körülvevő „offline” világtól is. És ha ne adj’ Isten, leállnak ideig-óráig valami miatt a lassan mindentudóvá, mindenhatóvá váló közösségi platformok, sokan úgy érzik, vége a világnak, megáll az élet.

Annak, hogy a közösségi hálók hosszú évek óta bűvkörükben tartják a gyerekeket, serdülőket, fiatalokat, meglehetnek a pozitív hozadékai: játszva hozzájuthatnak információkhoz és gyors szórakozáshoz, könnyebb a kapcsolatot tartaniuk kortársaikkal. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a nagy sodrású információáramlás okozta felgyorsulásnak mik lehetnek a hátulütői.

Egyre gyorsabban, egyre több tartalom éri az agyunkat, olyannyira, hogy lassan már nem emberi mértékű ez a sodrás. A fiatalok meg könnyen oda juthatnak, hogy – mivel a sebesen változó képek, videók pörgéséhez szoknak – a valódi, háromdimenziós világ unalmasnak, lassúnak, szürkének tűnhet, csodái pedig nem láthatóak számukra. Még fel se fedezhetik istenigazából, máris beleunnak a való világba, mert nem tudja felvenni a versenyt a millió színnel, képpel, állandóan lendületes mozgással előrukkoló, folyamatos változatosságot kínáló virtualitással. Így talán már egy félórás videóhoz sincsen türelmük, vagy ahhoz, hogy ráérősen bámulják az esőt vagy a madarak röptét, átéljék a pillanatot, megtanuljanak rácsodálkozni a világ ingyen kínálkozó, „lassú” csodáira.

Egészen biztos, hogy a technika egyre lendületesebb ütemű fejlődése miatt évszázadok óta úgy érzik az idősebb generációk, hogy „bezzeg a mi időnkben” minden lassúbb volt, volt időnk önmagunkra és a világra, és jaj, mi következik most ebben a felgyorsult világban a gyerekeink életében. De a mindenkori felnőttek felelőssége volt és ma is az, hogy legjobb tudásuk szerint megtanítsák az ifjakat arra, miként kezeljék, szelektálják a horizontjukba begyűrűző új dolgokat, miként használják okosan, úgy, hogy ne váljanak kárukra. És hogy nem árt néha kritikusan viszonyulni a világ egyre sebesebb pörgéséhez.