Nicolae Ciucă miniszterelnök kezdeményezte, hogy Romániában ezentúl ne május 9-én, hanem a nyugati NATO-szövetségesekhez hasonlóan május 8-án ünnepeljék a náci Németország fölötti győzelem évfordulóját.

A javaslat üzenete egyértelmű: mivel május 9-e csak a mindenkori orosz – illetve azt megelőzően szovjet – narratíva szerint jelenti a második világháború lezárását jelentő dokumentum aláírását, Románia szakít ezzel a gyakorlattal, és ezen a téren is a Nyugat mellé zárkózik fel.

Ismeretes, hogy Németország képviseletében először Alfred Jodl tábornok írta alá a kapitulációt 1945. május 7-én, amely nyomán az 8-én este lépett hatályba.

Sztálin azonban – azzal érvelve, hogy a háborúban a Szovjetunió hozta meg a legnagyobb áldozatot – kikövetelte, hogy szimbolikus helyszínen, a Vörös Hadsereg által elfoglalt Berlinben a legmagasabb rangú német tiszt a legmagasabb rangú szovjet parancsnok jelenlétében lássa el kézjegyével a kapitulációt.

Így esett, hogy Wilhelm Keitel tábornok, a német hadsereg főparancsnoka május 9-én a rommá lőtt Berlinben Georgij Zsukov marsall jelenlétében újabb fegyverletételi nyilatkozatot írt alá.

Azóta a Szovjetunió és az általa megszállt korábbi csatlósállamok ezen a napon ünneplik a náci Németország legyőzését, miközben a kontinens nyugati felén ezen a napon Európa napját ünneplik, annak emlékére, hogy 1950-ben ezen a napon jelentette be Robert Schuman korábbi francia külügyminiszter és miniszterelnök az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásának tervét, amely a mai Európai Unió elődje lett.

A moszkvai narratívától való búcsú természetesen üdvözlendő. Hiszen miközben valóban tény, hogy a Szovjetunió elképesztő mértékű veszteségeket szenvedett, miután Hitler parancsára 1941-ben a náci Németország hadserege lerohanta, azt is tény, hogy ezt megelőzően a lehető legszívélyesebb volt a két ország közötti viszony – már amennyire két tömeggyilkos diktatúra esetében szó lehet szívélyességről.

Az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum érdekszférákra osztotta Közép-Európát a két latorállam között, közösen rohanták le és fosztották ki Lengyelországot, Moszkva pedig 1941-ig a német hadigépezet egyik leghatékonyabb támogatója volt, hiszen hatalmas mennyiségű kőolajjal, illetve gabonával és egyéb élelmiszerrel látta el a Wehrmachtot.

Hogy ezután a két ország egymás ellen fordult, a nyugati szövetséges hatalmak pedig a rájuk nagyobb közvetlen veszélyt jelentő Hitler ellen Sztálinnal kötöttek szövetséget, amely nyomán a Szovjetunió a világháború egyik győztesévé vált, nyugati jóváhagyással Ausztriáig terjeszthette ki befolyási övezetét, és Németország egy része is a kommunista tömb részévé válhatott, az már a történelem újabb gonosz tréfája.

Mert tény, hogy sokan élték meg felszabadulásként a náci megszállás végét, amit a Vörös Hadsereg hozott el, de ezt a náciknál semmivel sem jobb kommunisták tömeggyilkosságai, fosztogatásai és egyéb atrocitásai követték, több évtizednyi vörös rémuralommal megspékelve.

A felszabadító legfőbb ismérve ugyanis – ha nem a saját országa területét szabadítja fel idegen megszállók alól – az, hogy miután felszabadította az érintett területeket a megszállás alól, bezsebeli a köszönetet, esetleg fáradozásai ellenértékét, majd visszavonul a saját területére – amit a Szovjetunió hosszú évtizedekig elmulasztott megtenni.

Mindezt ajánlanánk azon román illetékesek figyelmébe is, akik egy ideje „felszabadításként” emlegetik a magyarországi területek 1918 utáni román hadsereg általi megszállását.

És ha már az 1918-as évnél tartunk: ha már a bukaresti kormány megmutatta, milyen könnyű egy ünnepnap megváltoztatása, felmerülhet a kérdés, hogy nem lenne-e indokolt egyéb ünnepek felülvizsgálata.

Például a jelenlegi román nemzeti ünnepé, december elsejéé.

Az ugyanis minden, csak nem olyan ünnepnap, amit az ország összes polgára a magáénak érezhet. Mint ismert, a mitologizáló román történetírás az 1918. december elsejei gyulafehérvári román népgyűlést tette meg a mai Románia létrejöttének origójává, és 1990 után, a nacionálkommunista uralom megdöntése nyomán ezt tették meg hivatalos nemzeti ünneppé.

Pedig az ominózus nagygyűlés valójában nem sok érdemi jelentőséggel bírt, hiszen azon csupán a románok Erdély elszakítására vonatkozó vágyát mondták ki, vagyis a reprezentativitása igencsak megkérdőjelezhető – nagyjából hasonló a Donbaszban vagy az oroszok által megszállt többi ukrajnai régióban megtartott, hiteles nemzetközi megfigyelők nélkül megtartott, ezért nemzetközi jogilag érvénytelen „népszavazásokéhoz” – bár az oroszok legalább a látszat kedvéért vették a fáradságot a voksolások megszervezésére, még ha az egész csak színjáték volt is.

Erdélyt a többi kelet-magyarországi terület mellett nem a gyulafehérvéri nagygyűlés eredményeként kapta meg Románia, hanem azért, mert a világháborúban győztes nyugati nagyhatalmak érdeke az volt, hogy a háborúban vesztes Magyarország kárára minél jobban „felhizlaljanak” egy olyan országot a régióban, amely ezáltal a lekötelezett csatlósukká válik, és nem utolsó sorban pufferzónaként lehet jelen Nyugat-Európa, illetve a két keleti hatalom, az újonnan létrejött Szovjetunió és Törökország közé ékelve.

Persze távol álljon tőlünk, hogy naivan azt higgyük: jelenleg bármely bukaresti illetékesben megvan a politikai akarat és a kellő bátorság ahhoz, hogy megpendítse a nemzeti ünnep megváltoztatásának lehetőségét.

Pedig nem ártana, hiszen a mai Románia ezen évforduló mitologikus magasságokba emelésével gyakorlatilag kőbe vési, hogy önmagát a szomszédos Magyarországgal, illetve általában véve a magyarokkal szemben határozza meg, identitása a magyarok fölött aratott győzelemben gyökerezik.

Ezzel pedig folyamatosan élteti a két ország és a két nemzet közötti feszültséget, miközben másodrendűvé fokozza le a több mint egymillió magyar nemzetiségű román állampolgárt, aki értelemszerűen nem tud azonosulni a nemzeti ünnep kiválasztásában is rögzített önmeghatározással.

Régóta felvetődött már, hogy az ország nemzeti ünnepévé egy olyan napot kéne megtenni, amelyet nemzetiségtől függetlenül az összes polgár a magáénak érezhet – például az 1989-es kommunistaellenes forradalom győzelmének napját, december 22-ét.

Ez persze ugyancsak naiv felvetés, hiszen már a forradalom kapcsán is román-magyar ellentét körvonalazódik, miután a történelmi revizionizmus jegyében román részről éppen arra zajlik kísérlet, hogy elvitassák Temesvár szerepét a forradalom kirobbantásában, tekintettel arra, hogy abban Tőkés László, illetve számos más magyar is szerepet játszott.

Azt is tudjuk, hogy a nácik fölötti európai győzelem ünnepének áthelyezése sem mélységes belső meggyőződésből fakad, hanem azon késztetés áll mögötte, hogy Románia ezáltal is jelezze az általa mindenben mértékadónak tekintett nyugati kancelláriáknak, hogy ezen a téren is „eminens tanuló”, „igazi” európai ország, és abban reménykedik, hogy nem marad el a jutalom.

Vagyis a miniszterelnök kezdeményezése valójában kevés valós téttel bír.

Eközben az első számú román nemzeti ünnep áthelyezése december elseje helyett egy másik évfordulóra, egy olyan eseményére, amely valóban az ország összes polgárának összefogására emlékeztet, már bátor tett lenne, aminek igazi tétje is volna.

És, mivel nem azt emelné ki, ami a magyarokat és a románokat elválasztja, hanem azt, ami összeköti őket, ez jelentené az igazi európai magatartást is.