Édes teher a publicista számára, amikor csupán egy évvel a Saul fia Oscar-sikere után újabb magyar film Oscar-díja kapcsán kell méltató cikket írnia, miután Deák Kristóf Mindenki című alkotása is elnyerte az amerikai filmakadémia díját.
2017. február 27., 21:032017. február 27., 21:03
Hiszen most már nem arról kell értekezni, hogy több évtized múltán ismét csúcsra ért a magyar filmművészet, hanem arról, hogy a magyar film újra megvetette a lábát a nemzetközi filmgyártás elit ligájában, a magyar filmesek ismét folyamatosan és megbízhatóan nívós filmeket forgatnak.
Lényegtelen, hogy ezúttal „csak” a legjobb rövidfilmnek járó díjat nyerte el magyar alkotás. Egyrészt egy, a magyarországihoz hasonló kaliberű filmipar számára szinte a nullával egyenlő annak az esélye, hogy kétszer egymás után a legjobb egész estés külföldi film kategóriájában legyen az első – már egyáltalán a jelöltek közé jutás is nagy eredmény –, másrészt pedig egy minőségi rövidfilm elkészítése sem kisebb művészi és intellektuális feladat. És hogy az Oscar-duplázás nem véletlen, azt az is bizonyítja, hogy alig több, mint egy héttel korábban egy másik magyar film is rangos díjat kapott: Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje nyerte el az Arany Medvét a Berlinálén. A mostani sikerekhez a tehetséges rendezők mellett óhatatlanul szükség volt az újjászervezett támogatási rendszerre is. Akinek jobb rálátása van a helyzetre, az talán el tudja dönteni, mennyire megalapozottak az Andy Vajna vezette Filmalap elleni szakmai, illetve politikai alapú támadások. Egy dolog ugyanakkor elvitathatatlan: az alap létrejötte nyomán jutott több olyan film is az elkészítéséhez nélkülözhetetlen anyagi forrásokhoz, amely aztán a legelismertebb nemzetközi szemléken öregbítette és öregbíti a magyar filmesek hírnevét, és viszi a magyarok jó hírét. Igaz, hogy a Mindenki nem a Filmalap, hanem az NMHH támogatásával készült, ugyanakkor a többi olyan, hangos sikert aratott film, amely igen, már felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét a magyar filmesekre, és olyan helyzetet teremtett, amelyben nem lehet szó nélkül elmenni a magyar alkotások mellett.
A jelek szerint fennállnak a feltételei annak, hogy ez a trend folytatódjon. Persze nem haragszunk meg, ha nem nyer minden évben Oscar-díjat egy magyar alkotás – épp elég nívós filmszemle van a világban ahhoz, hogy az Oscar-szobrocskán kívül is számos értékes elismerést söpörjenek be a magyar filmek. A magyar alkotók most ismét megmutatták: rajtuk igazán nem múlik, hogy tényleg így legyen.
Igencsak elrugaszkodik a valóság talajától, aki az EU-csatlakozásról szóló moldovai népszavazás eredményét úgy magyarázza, hogy azzal az ország végleg demonstrálta elköteleződését a nyugati integráció mellett, jókora csapást mérve ezzel a Putyin-rezsimre.
A román média keményen ostorozza a szerinte orosz befolyás alá került moldovai köztársaságbeli Gagauz Autonóm Tartomány szavazási eredményét. A gagauzok vajon miért nem szeretik a nagyromán jelöltet, és vele együtt az Európai Uniót?
A végén még az a szégyen éri a romániai lakosságot, hogy magyar és/vagy orosz áram és földgáz jön majd a falból.
Bár a román politikumban kétségkívül erős a konkurencia, Nicolae Ciucă liberális pártelnöktől senki sem veheti el az első helyet a hét legszánalmasabb és legröhejesebb kijelentéséért zajló versenyben.
Súlyos, de szükséges döntés volt: Izrael végül bevállalta a kétfrontos háborút az ország népét, államiságát fenyegető terrorszervezetekkel szemben.
Rekordokat dönt a román állam költségvetési hiánya. A túlköltekező kormány valahogy kihúzza a választásokig, de hogy utána mi lesz, arról csak rossz sejtések vannak.
A végén még oda lyukadunk ki, hogy Klaus Iohannis politikai jövője fontosabb Románia sorsánál.
Kialakult az év végi romániai államfőválasztás részvevőinek mezőnye, immár tudjuk, hogy a parlamenti pártok kit küldenek harcba a Cotroceni-palotáért, illetve kik indulnak kisebb alakulatok színeiben vagy függetlenként.
Az Alkotmány 3. cikkelye szerint Románia területe elidegeníthetetlen, ezért is kelt rendszerint közfelháborodást szerte az országban ha valaki – nyilván magyar ember – azt meri mondani, hogy Székelyföld nem Románia.
Immár kijelenthető: Donald Trump egyszerre hihetetlenül szerencsés és hihetetlenül peches ember.
szóljon hozzá!