A Krónika akkori és egykori munkatársai a 2015 augusztusában szervezett nagy kolozsvári találkozón
Fotó: Lepedus-Sisko Péter
BÚCSÚ A NAPILAPTÓL – Nehéz pontosan, röviden körülhatárolni, mit is jelentett krónikásnak lenni, azaz a 23 éven keresztül nyomtatásban megjelenő országos közéleti napilap szerkesztőjeként, újságírójaként 17 éven át tartozni a közösséghez, ami jóval több volt egyszerű munkahelynél, szerkesztőségnél.
2022. december 31., 16:522022. december 31., 16:52
Talán jól szemléltetheti az életérzést, hogy azon munkatársak közül, akik hosszabb-rövidebb krónikás munka után máshol kerestek megélhetést, utólag legtöbben egybehangzóan úgy érezték: ez a fajta közösségi érzés, együtt gondolkodás, együtt szórakozás vagy együtt búslakodás más munkahelyeken egyáltalán nem alakul ki.
Ha gond volt, kezeltük nevetéssel, ha feszültség alakult ki, rendszerint hamar tovaszállt, ha indulatok szabadultak el, annak is megvolt a pozitív hozadéka, hiszen együtt fel lehetett oldani, ugyanakkor kiadhatta magából az ember a gőzt. Általában nem hordozták magukban sokáig a kollégák a napi munka apró-cseprő bonyodalmai miatt kialakult morcosságot, ingerlékenységet, sértődést.
Tulajdonképpen meg sem lehet pontosan fogalmazni, mi az a bizonyos rejtett lelki tartalék, a munkatársakat egy hullámhosszra terelő közösségi érzés, ami összekötött bennünket. Sokszor félszavakból értettük egymást, voltak olyan kifejezéseink, amikről csak mi tudtuk, mit jelentenek, olyasmiken nevettünk felszabadultan, amit a kívülállók valószínűleg nem találtak volna viccesnek. És – miért ne? – gúny- és beceneveket aggattunk egyes közéleti szereplőkre, hírességekre, kevésbé rokonszenves politikusokra.
De amint a felelősséget, úgy valamiképpen az igazi játékot is komolyan veszi az ember, és mi komolyan játszottunk. Pár évvel ezelőtt kezdődött és pár éven keresztül történt, hogy csütörtökönként tippversenyt rendeztünk. Ezeken a napokon a hétköznapinál többoldalas hétvégi számot írtuk, így tetemesebb volt a munka, érezhetőbb a feszültség. Talán ennek ellensúlyozására találtuk ki együtt, spontánul a tippversenyt. Már délben bekértük a játékosok tippjeit: azt kellett előre megsaccolni, hogy pontosan hány óra hány perckor és hány másodperckor lép be a szerkesztőség ajtaján a munkaidejét a délutáni órákban kezdő fotós kolléga. Akit nagyon vártunk, hiszen az oldalak szerkesztése nagymértékben függött a képanyagtól. A játékot az a pillanat döntötte el, amikor a várva várt munkatárs lenyomta a szerkesztőség bejárati ajtajának kilincsét. Az persze tilos volt – de mindenki becsületesen betartotta a szabályt –, hogy bármelyikünk még csak óvatos kérdés formájában is megérdeklődje előzőleg telefonon vagy írásban a fotóstól: vajon ma körülbelül mikor tervez megérkezni?
Játék a munkában. A tippverseny nyertese ezt a serleget birtokolhatta büszkén egy hétig az íróasztalán
Fotó: Deák Szidónia
Amikor belépett, abban a pillanatban persze az is kiderült, hogy ki nyerte meg a versenyt: akinek a tippje a legközelebb állt a valós pillanathoz. A szerencsés boldog örömrivalgásban tört ki, a többiek bosszankodtak, vagy csalódottan óóóó-ztak. Erre a célra egy aranyszínű kis serleget szereztünk be, ami a nyertes asztalára került, aki egy héten keresztül „birtokolhatta”. Következő csütörtökön aztán nagy valószínűséggel másik asztalra vándorolt át a díj, ilyenkor a „címvédő” savanyú arccal adta át az új bajnoknak. A közösségi szolidaritást szépen példázza: az is megesett, hogy egy kolléganő hosszú heteken, hónapokon keresztül sóvárogva vágyott arra, hogy az ő tippje bizonyuljon nyerőnek – sajnos nem sikerült. Akkor a korábbi hetek szerencsés játékosai a háta mögött összesúgtak, szándékosan kevésbé valószínű tippeket adtak, hogy a győzni akaró kolléganő végre boldogan birtokolhassa egy hétig a serleget.
Ezenkívül persze még sok minden tartozott hozzá a krónikás lelkülethez. Egy szó, mint száz, jó volt együtt létezni. Talán mindenikünk hálás, hogy ebbe a különleges, együtt lélegző közegbe tartozhatott. Hiszen egyazon hullámhosszon lenni nem más, mint kegyelmi állapot.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
szóljon hozzá!