Krónikások egy hullámhosszon

Ha gond volt, kezeltük nevetéssel, ha feszültség alakult ki, rendszerint hamar tovaszállt, ha indulatok szabadultak el, annak is megvolt a pozitív hozadéka, hiszen együtt fel lehetett oldani, ugyanakkor kiadhatta magából az ember a gőzt. Általában nem hordozták magukban sokáig a kollégák a napi munka apró-cseprő bonyodalmai miatt kialakult morcosságot, ingerlékenységet, sértődést.

Tulajdonképpen meg sem lehet pontosan fogalmazni, mi az a bizonyos rejtett lelki tartalék, a munkatársakat egy hullámhosszra terelő közösségi érzés, ami összekötött bennünket. Sokszor félszavakból értettük egymást, voltak olyan kifejezéseink, amikről csak mi tudtuk, mit jelentenek, olyasmiken nevettünk felszabadultan, amit a kívülállók valószínűleg nem találtak volna viccesnek. És – miért ne? – gúny- és beceneveket aggattunk egyes közéleti szereplőkre, hírességekre, kevésbé rokonszenves politikusokra.

De amint a felelősséget, úgy valamiképpen az igazi játékot is komolyan veszi az ember, és mi komolyan játszottunk. Pár évvel ezelőtt kezdődött és pár éven keresztül történt, hogy csütörtökönként tippversenyt rendeztünk. Ezeken a napokon a hétköznapinál többoldalas hétvégi számot írtuk, így tetemesebb volt a munka, érezhetőbb a feszültség. Talán ennek ellensúlyozására találtuk ki együtt, spontánul a tippversenyt. Már délben bekértük a játékosok tippjeit: azt kellett előre megsaccolni, hogy pontosan hány óra hány perckor és hány másodperckor lép be a szerkesztőség ajtaján a munkaidejét a délutáni órákban kezdő fotós kolléga. Akit nagyon vártunk, hiszen az oldalak szerkesztése nagymértékben függött a képanyagtól. A játékot az a pillanat döntötte el, amikor a várva várt munkatárs lenyomta a szerkesztőség bejárati ajtajának kilincsét. Az persze tilos volt – de mindenki becsületesen betartotta a szabályt –, hogy bármelyikünk még csak óvatos kérdés formájában is megérdeklődje előzőleg telefonon vagy írásban a fotóstól: vajon ma körülbelül mikor tervez megérkezni?

Ezenkívül persze még sok minden tartozott hozzá a krónikás lelkülethez. Egy szó, mint száz, jó volt együtt létezni. Talán mindenikünk hálás, hogy ebbe a különleges, együtt lélegző közegbe tartozhatott. Hiszen egyazon hullámhosszon lenni nem más, mint kegyelmi állapot.