2010. július 02., 10:462010. július 02., 10:46
Szóval a helyzet eléggé morc volt, még jó, hogy az esős idő velejárója az agytompulás, így keresetlen szavak, holmi csipkelődések, s ebből eredő évődések helyett ásítottunk egyet-egyet. Na, s akkor leemeltem a polcról egy vaskos emlékcsomagot.
Fényképek, levelek, ilyesmik. Nagyszüleim, szüleim, fiatal korukban, mi, még hátulgombolós nadrágban, s a nagyajtai aranycsapat. Ha még élne szegény apai nagyanyám, gondoltam, na ő egykettőre megoldaná az ilyen esős helyzeteket. Mert volt rá példa. Mert ő olyan volt: dolgos, rendszerető, kicsit kapitányos, de aranyszívű egyszerű és nagyszerű székely asszony, akinek a reggel hét óra az reggel hét óra volt. A fürdőszoba-szerelők például csak öt percet késtek, ő már várta a mestereket a kapuban, hogy: Hány óra? Hét óra múlt öt perccel, mondták amazok. No, akkor hátra arc, és takarodjatok kifelé! De mama… Semmi de, kifelé! Mert ott mese nem volt, s az immáron néhai apai nagyanyám házában amiatt a harminc esztendővel ezelőtti öt perc miatt ma sincs fürdőszoba. Na, szóval, nehogy elkalandozzak, apai nagyanyám egyszer megoldott egy ilyen esős dolgot. Történt pedig, hogy drága jó apánk annyira ügyesen terelgette a focilabdát az ötvenes-hatvanas években, hogy nélküle nehezen volt elképzelhető a nagyajtai Hargita. (Még tartományi bajnokok is voltak, de mert pénzük nem volt, a felsőbb osztályban nem indulhattak, eladták a helyet az örök rivális Barótnak. Mire az egész rajon felzúdult, az elvtársak kiszálltak, s a labdák, dresszek, gagyák, stusznik és csukák vásárlására szánt pénzt az utolsó baniig elkobozták!) Na. S akkor egy szénacsináló napon a kollektív gazdaság teherkocsija megállt a kapuban. Hogy: Árpi, gyere, meg kell vernünk Aldobolyt. Nagyanyám, hogy: Szó sem lehet róla! S megtoldotta, hogy: Sok semmirekellő fodbalista, futnak bolondul egy lapta után, jobb volna, ha kaszálni s takarni mennének. Az istennek sem tudták meggyőzni nagyanyámat arról, hogy a labdarúgás milyen jó sport, mennyire hasznos az egészségre, s hogy lássa-e, Puskásék es milyen dicsőséget szereztek a nemzetnek, s ha a Hargita nyer, az mindkét falunak, aprajának s nagyjának mind-mind büszkeség. Nem. A kollektív gazdaság teherkocsiján egymás után érveltek, kapusok, hátvédek, fedezetek, csatárok, edző, szertáros, az egész csapat. Még Tikosi András bácsi, a sofőr is beleszólt. Akkor sem. Indulni kellett volna, egy óra sem volt hátra az ifik nyitómeccséig. Úgy sem. Igaz, hogy a dolgot egy kicsit a fiúk szúrták el. Mert, hogy mindent teljesen összekeverjek, ennek a győzködéses történetnek volt előzménye. Egy héttel korábban ugyanis szintén focizni kellett volna, de a kaszálón még a lábán állt a fű. S jöttek a fiúk, hogy: Árpi, akkor holnap ugye eljössz, mert meg kell verni Köpecbányát. Hű, micsoda versengés volt, egy Fradi–Dózsa ehhez képest kutyafüle! Azzal a különbséggel, hogy míg Pesten ennek balhé a velejárója, itthon a meccs utáni egy-két baráti fröccs. Na, szóval apai nagyanyám akkor is rájuk mordult, hogy szó sem lehet róla, mert kaszálni kell. S akkor a legények összekacsintottak, másnap virradatkor egy-egy kaszával kimentek a mezőre s mire a középajtai pap kiengedte a ketrecből a tyúkokat, enni s inni adott nekik, a gyönyörű fű már le volt vágva, száradhatott a téli kóst. (Pedig Tompa László tiszteletes jó gazda volt.) És lehetett menni meccselni a köpeci bányászokkal. No, azt a füvet kellett volna most feltakarni, ezt mulasztották el a fiúk. Mentségükre legyen mondva, szombaton jól szemerkélt. S akkor vasárnap délben beállítottak, hogy: Árpi, gyere, mert meg kell verni Aldobolyt. S akkor nagyanyám megint, hogy: Nem. És nem. S hogy Árpi nem fodbalozni menyen, hanem a mezőre, takarni. Valamelyik játszótárs leszólt a kocsiról, hogy: De Jolán mama, nem lehet takarni, mert ess. Mire nagyanyám, hogy: Ha ess sem ess!
S akkor belenevettünk az ólomfelhős hangulatba: Középajtán legalább három évtizede a világon elsőként már volt esemes.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.