A magam részéről képtelen lennék szeretetteljesen viszonyulni ahhoz az emberhez, aki belém rúg, ha éppen rosszkedve van, acsarog, ha nincs kedve játszani, és folytathatnám a felsorolást. Ezért nem értem azokat az embereket, akik állatbarátságukat bizonyítandó azzal érvelnek: „szeretem a kutyákat, de...” A „de” után pedig ugye tudjuk, hogy nem a kutyaszeretet melletti érvek sorakoznak, hanem éppen az ellenérvek. Nos, emiatt szoktam mondani, hogy „de” nélkül szeretem a kutyákat, és punktum.
Természetesen minderre igyekeztem megtanítani a gyermekeimet is, épp úgy, ahogyan a szüleim is megtanítottak arra, hogy felelősséggel tartozom minden állat iránt, amelyet az ember megszelídített. Ugyancsak szüleimtől tanultam meg azt is, hogyan kell viszonyulni például a kutyák közeledéséhez, és etológiai gyakorlatnak ott volt Szultán, Pufi, Bogdán és Muki nevű házőrzőnk, akik a valóságban is elmélyítették ismereteimet.
Ezért lepett meg a minap az a viselkedés, amit egy babakocsit toló és kisóvodás gyermekét kézen fogva vezető anyuka „művelt” egy farkcsóválva közeledő kutyával. (Gyengébbek kedvéért mondom, „kutyáéknál” a farok csóválása a barátságos közeledés jele.) Nos, miközben a kutya barátkozni próbált az anyukával és gyermekeivel, a hölgy egy nejlonzacskóval hadonászott feléje, nagyobbik gyerekét arra biztatva, hogy kővel dobálja az ebet.
Kutyák társaságában szerzett ismereteim alapján egészséges önértékeléssel bíró eb ilyen esetben támadásba lendül, és minimum az anyuka hátsójába harap. Nem ezt tette az üldöztetésnek és bántalmazásnak kitett kóborló, ő csupán bánatos szemekkel megnézte a hadonászó társaságot, és szomorúan elsompolygott. De feltevődik a kérdés, mi lett volna, ha támad a kutya? Ha netán megmarja az anyukát vagy a kővel dobigáló gyerekét? Ki lett volna a hibás? A kutya?! Vagy netán azok az „elvetemült állatvédők, akik csak pofáznak, ahelyett, hogy hazavinnék a mocskos, tetves kutyákat”?!
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok