A Gazeta Sporturilor című sportnapilap nemrég szenzációként közölte, hogy a magyar kormány mintegy hatmillió eurónak megfelelő összeggel támogatja a két székelyföldi klubot. Az információt úgy tálalták, mintha hosszú hónapokig tartó, profi, jelentős anyagi áldozatokat felemésztő oknyomozás eredményeként jutottak volna hozzá. Miközben annyira volt „hétpecsétes titok”, hogy a lap érdeklődésére az illetékes emberi erőforrások minisztériuma még a bukaresti újságírók által is elismert gyorsasággal, napokon belül hivatalosan válaszolt a témával kapcsolatos kérdésekre.

A tények és a szenzációhajhász tálalás közötti ellentétet aztán a román médiában megszokott „profizmussal” igyekeztek háttérbe szorítani: felhívták a figyelmet arra, hogy a csapatok mérkőzésein a szurkolók a székely zászlót lengetik, és a székely himnuszt éneklik.

A „szenzációs leleplezés” meg is tette a hatását. A román média egyből ráharapott, Radu Tudor politikai elemző pedig mindenkit lekörözve igazán nagyot ment: rögtön Románia ellen zajló hibrid háborút vizionált, amelyet természetesen Magyarország folytat. Mivel a magyarellenes bukaresti körök egyik kedvenc foglalatossága a Moszkvával pragmatikus – nem pedig szívélyesen baráti vagy szövetségesi – viszony kialakítására törekvő magyar kormányt Putyin-bérencként befeketíteni a romániai és a nemzetközi közvélemény előtt, Tudor egészen odáig ment, hogy szerinte a két futballklub és más magyar intézmények budapesti anyagi támogatása közös románellenes magyar–orosz összeesküvés részét képezi.

Nos, a rossz emlékű, bizonyos elemeiben ma is tovább élő szekus uszítás és dezinformáció minden ismérvét magában hordozó „elemzés” kapcsán érdemes néhány megjegyzést tenni. Először is azt, hogy vitathatatlan: a sport – ezen belül pedig kiemelten a labdarúgás – valóban alkalmas arra, hogy a regionális öntudatot, illetve a nemzeti büszkeséget erősítse. Mint ahogy az is tény, hogy Budapest egyre több magyar intézményt finanszíroz Erdélyben – mivelhogy a román állam nem, vagy csak igen szűkmarkúan hajlandó finanszírozni őket, holott román állampolgárok javát szolgáló intézményekről van szó.

De ha már nem hagyományos eszközökkel, egy közösség ellen, annak megtörése, eltüntetése érdekében vívott háborúról van szó, akkor a román államnál, annak hivatalos szerveinél jobban kevesen művelik ezt a műfajt, amikor az erdélyi és partiumi magyar közösség jogai elleni fellépés kerül napirendre. Ahogy magukat civilnek mondó, valójában vaskos intézményi támogatással tevékenykedő alakok folyamatosan azzal kötik le a magyar önkormányzati illetékesek és politikusok energiáit, hogy állandó feljelentgetéseikkel irtó hadjáratot folytatnak a magyar feliratok és jelképek ellen, ahogy a román igazságügyi szervek ezen feljelentések nyomán futószalagon hozzák a magyarellenes ítéleteket. Vagy ahogy ugyanezen bíróságok a történelmi és a jogi tényeket figyelmen kívül hagyva, a nagyromán nemzeteszme által vezérelve szentesítik magyar tulajdonú ingatlanok román állam általi ellopását (lásd a Mikó-ügyben született újabb vérlázító ítéletet), ahogy büntetlenül folyhat a hatályos törvények semmibevételével a magyar nyelvű orvosi felsőoktatás elsorvasztása, az mind-mind egy újabb hadmozdulat az őshonos magyar közösség végső legyőzése, a tisztán nemzeti Nagy-Románia gyakorlati megteremtése érdekében. Ez az igazi hibrid háború. Amit Románia ráadásul nem külföldiek, hanem a saját adófizető polgárai ellen folytat.

Miközben – minő irónia! – a román államkasszába általuk befizetett adólejek jelentős részét olyan cégek, intézmények termelik meg, amelyeket a magyar állam finanszíroz.