Káromkodós mester és a tisztelendő

Ezért nem mosolyogtam azon, amikor egy alkalommal, többségben román baráti társaságban, a magyar káromkodások kivesézése volt a fő téma, és elmondták, hogy náluk biz’ám a legsértőbb szitok az, amikor valakinek az anyját vagy a lánytestvérét szidják. No, ez nálunk egy enyhe átmeneti elszólásnak számít, főleg mióta a budapesti utcazsargon „vazzeg”-gel kezdődő cifrasága annyira begyűrűzött a hétköznapi beszédünkbe, hogy szinte észre sem vesszük, amikor kibuggyan a szánkon.

Így járhatott az a fiatalember is, aki csak azért, nehogy véletlenül ne minősüljön eléggé „trendinek” úgy mutatta be a lánytestvérét a barátjának: „ő a húgom, vazzeg”. Azonban hála Istennek szép számban akadnak olyanok is, akik próbálnak küzdeni az egyre inkább elharapódzó ocsmány beszéd ellen, és igyekeznek kerülni a káromkodást, ha csak lehet. Vagy legalábbis bizonyos helyzetekben megpróbálják féken tartani a nyelvüket. Így járt az a jókezű mesterember is, aki egyik alkalommal éppen egy katolikus pap motorját javította. A mester egyébként híres volt a cifra elszólásairól, de mivel ebben az esetben egy tisztelendő is ott toporgott a műhelyben, hát mégsem engedhette meg magának, hogy névsort állítson a szentek köréből.

Izzadt is rendesen a motor mellett, egyéb dolga is lett volna – olyan, amiért fizetnek is – a tisztelendőnek is sürgős volt a munkálat elvégzése, de tőle pénzt mégsem kérhetett. Szóval volt baja éppen elég, s ezt még tetézte a berozsdásodott csavar, ami sehogy sem akart kilazulni, pedig kétszer-háromszor is „nekiveselkedett” a mester: „hogy azta hé…” De itt vissza is nyelte a már-már kibuggyanó, mindjárt a hét szentséggel kezdődő káromkodást, mert ugyebár a pap előtt mégsem illik kárhozódni. Azonban a fránya csavar minden erőlködése ellenére csak nem akart kilazulni, nem volt mit tenni, a tisztelendőhöz fordult, és ezt mondta: „Tisztelendő úr, a héccencségit, vagy menjen el, vagy ne hallgasson ide! Inkább a vasárnapi nagymisén meggyónom, de értse már meg, a káromkodás hozzátart a mesterséghez!”