2009. április 07., 11:242009. április 07., 11:24
Gondolom, arra számítanak, hogy az a pár száz 60 éves munkás orrvérzésig fog dolgozni, és eltart több ezer henyélőt. Szép elképzelés. Már látom is, ahogyan a bácsik építik fel a kocsmákat, hogy azokban majd az ő adójukból élő segélyesek iszogathassanak.
Legyen, csak az a kérdés, hogy ezek után hány ember éri majd meg a boldog, kényelmes nyugdíjas éveket. Biztosan azok, akik naponta rendszeresen edzenek. Az építőtelepeken súlyokat emelgetnek, vagy levélkihordás közben rövid távon lefutják a kutyákat. Jó, ha van minden vállalatnál egy idősebb kolléga, aki betanítja az újoncokat, tárgyal a főnökkel a béremelésről.
Őt nem rúgják ki, nyugodtan visszafeleselhet, hiszen még meg sem volt a cég, de ő már ott dolgozott. Az az öt év már nem oszt, nem szoroz. Kibírja valahogy, legfeljebb meghal, és akkor nem kell kifizetni a nyugdíját sem. Az új rendelkezéssel mindenki csak jól jár. A munkás nagy fizetést zsebel be, sőt a fizut már haza sem viszi, megelégszik a régiségi plusszal, ami a bére kétszerese.
Hogy mennyit költ gyógyszerre, azt senki sem kéri számon tőle. Naponta kell szíverősítőket, vitaminokat szednie és kenőcsöket az ízületi bántalmakra, hogy másnap egyáltalán be tudjon vánszorogni a munkahelyére.
A sokéves tapasztalattal sok betegség is együtt jár. Különösen a fizikai munka hozza meg idővel a gyümölcsét. A törvényhozók szülei biztosan villámgyorsan szaladnak föl az emeletre két vödör cementtel, ezért gondolták, mások is ilyen könnyedén veszik az akadályokat.
Hadd dolgozzanak még egy kicsit az öregek, ahelyett, hogy otthon unatkoznának. Aztán majd ráérnek százévesen kirándulgatni meg unokát nevelni. Öt évig kell csak dolgozniuk, nehogy a munkanélküliek vesszenek éhen.
Helyükre nem vesznek fel senkit, a fiatalok hadd üljenek otthon, azoknak már úgyis van tapasztalatuk a semmittevésben, az iskolában is azt csinálták. Majd ha ők is elérik a 60-at, akkor majd dolgozhatnak, addig csinálják az öregek.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok