2010. január 07., 10:022010. január 07., 10:02
Ezzel csak néhány évig éltem viszsza, az elején tényleg eufóriás volt a gyorshajtás, és kínkeserv a parkolás. Viszont most már nagykorú az autóvezetői engedélyem, általában gyermeket hurcolászok a hátsó ülésen, tehát nem sietek, nem akarom bebizonyítani, megelőzni, leszorítani, megalázni.
És csak vészhelyzetben dudálok, csak rendőr láttán lámpázok, és soha de soha nem mutogatok, és mindenkit erre buzdítok, mert akkor sokkal boldogabb lesz autós életünk. Mindezen bölcseletek azért jutottak eszembe, mert a városban, ahova bejárok dolgozni, és ahol korábban éltem és autót vezettem, átszervezik a közlekedést. Gondolom, erre azért van szükség, mert eléggé bizarr, ha egy vidéki városkában dugó alakul ki, és munkahelyemtől tíz méterre metropolisi fílinggel üldögélek az autóban, s közben lecseng a lapzárta, vagy a gyerek lekési az óvodai reggelit, mert beszorultunk egy szemeteskocsi mögé.
Az átszervezés azzal jár, hogy több szakaszt egyirányúsítottak, megváltoztak a fő- és mellékutak, lecserélődtek a táblák. Persze, ha húsz éve naponta ugyanazon az útvonalon autózik valaki, rá se bagózik a táblákra, és azt is elismerem, nem kötelező rádiót hallgatni, újságot olvasni, de elvárom, ha téved, minimum húzza meg magát. De nem: jön szembe kilóhússzal a forgalommal a néhány hete még kétirányú utcában, rázza az öklét és átkozódik.
A másik kivág a stoptáblánál, mert egy hete ott valóban nem volt még tábla, majd lefékez, és plasztikusan hátramutogatja, hogy szerinte a szőke nőknek alapállásból nem jár jogosítvány, és az autóban csak a hátsó ülésen a helyük, és ha még egyszer a szeme elé vagy csak a háta mögé kerülök, kíméletlenül eltapos. A három és fél évesnek próbálom úgy magyarázni a jeleket, hogy a bácsi boldog új évet kíván, és kedvesen a csúszós útra figyelmeztet, azért mutogatja a középső ujját. Lényeg a lényeg: ideges gépkocsivezetők kíméljenek, hiszen aprócska autómmal menekülni nem lehet, csak támadni.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok