2011. január 19., 10:452011. január 19., 10:45
Aztán visszacsöppenünk a jelenbe, s arról álmodozunk, bárcsak nyernénk a lottón, vagy kitörne valami világháború, ami véget vetne ennek a rutinnak, ami, úgy képzeljük, teljesen beleőröl minket a hétköznapokba.
Közben meghallgatunk egy-két viccet, jókat vitázunk barátainkkal, s akkora igazságokat derítünk ki, hogy úgy érezzük, ha a kezünkben lenne az irányítás, megváltanánk a világot. Aztán tehetetlenül ismét nosztalgiázni kezdünk, ami kicsit visszaidézi az akkor nem érzett, de mostanra világossá vált szabadságot. Régi papírjaink, képeink között turkálunk, és felmerül bennünk a kérdés: vajon hol lehet az a régi szobatársam, osztálytársam, barátom, akinek megígértem, hogy mindenképpen ő kereszteli majd a gyerekeimet? Elköltözött, megházasodott, más barátokat keresett, vagy talán csak diszkréten elhidegült köztünk a kapcsolat. Mások lettek fontosabbak, s ez így van rendjén. Következnek a sorban a régi szerelmeink, néhányukra mosolyogva emlékszünk vissza, másokra meg értetlenül gondolunk, egyáltalán miért álltunk szóba velük.
Az önmagunkkal való elszámolás listáján azonban mindig azok az utolsók, akik mindennapjainkban bukkannak fel. Akiknek hisztizünk, pedig nem is rájuk haragszunk, kikkel reggelente kávét iszunk, s olyan jelentéktelen dolgokról beszélünk, mint a zsírosodó haj, vagy egy fura kis történet, ami pillanatnyilag feldobott. Annyira beékelődnek a mindennapokba, hogy a velük való kapcsolatot felszínesnek tituláljuk, úgyis muszáj találkozni, mert kollégák, lakótársak vagy már olyan régóta barátkozunk. S ha ez a mindennapos körforgás egyszer megszakad, kilépünk a mókuskerékből, egyszerre kezdünk el kapaszkodni a megmaradt szálakba, egyre fontosabb a reggeli rutinkávé, a jelentéktelen beszélgetések, s a mécses akkor törik el, amikor mások törekvését is viszontlátjuk. Végül, mikor már semmi nem köt ahhoz az életünkhöz, ami egy hete még megvolt, eszünkbe jut egy ősrégi mondás, az vagy, amit megeszel: a kávé a kollégákkal, ebéd a lakótársakkal, vacsora a barátokkal. Gyakran. Jelentéktelenül.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Vélhetően sokan értenek egyet azzal, hogy Romániában nagyjából annyi szükség volt arra, hogy 2025-ben újabb, ráadásul megismételt elnökválasztást kelljen tartani, mint egy pornófilm forgatásán az intimitás-koordinátorra.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Látogatottsági adatok