2009. március 17., 11:062009. március 17., 11:06
Éreztem, hogy erőlködéseim mondvacsináltak, nem olyan frappánsak, hogy mindenki azonnal ráérezzen, ráálljon az esze, majd később gondolkodás nélkül újra meg újra használja. És maradéktalanul csodáltam, mint ahogy ma is bámulom azokat, akik nem szolgai módon, szabályait megadással követve, használják a nyelvet. Hanem szuverén módon uralják, alakítják, számukra egy pazar játékszer, amit ezer meg ezer módon sziporkázva lehet hajlítani, formázni. Hasonulásokat, metaforákat, szókapcsolatokat, sőt új igéket és főneveket ötölnek ki könnyedén, olyanokat, hogy általuk nem csorbul, hanem éppen gazdagodik a nyelvünk. Ámulva hallgattam, amikor férjhezmenetelem felemelő pillanatában szólt hozzánk az intés: „az idő vasfoga” elrepül felettetek is. Azóta is kapom le a fejem, ha az idő szóba kerül. Mindez március 15. kapcsán jutott eszembe, ahogy álltak az emberek a mindent felforgató, kabát alá bújó szélbe, és furcsa módon valahogy testet öltött az ünnep. Évek óta nem volt már ilyen. Utoljára a kilencvenes évek elején borzongatta meg mindenkiben a magyart, amikor kokárdásan, zászlósan vonulhatott, himnuszolhatott. Akkor egy rádiós kollégámat annyira elkapta a hév, hogy a meghatottságtól remegő hangon jelentkezett be a helyszínről élő adásba, és így kezdte élő tudósítását: több tízezer magyar… Több ezer volt csak, de valóban több tízezernek tűnt, akkora súlya, öröme volt az egésznek. És idén újra valahogy összetartozás-erősítő volt március idusa. Vacogva álldogáltam a tömegben, amikor önkéntelenül egy kedves metaforával örvendeztetett meg a mellettem álló fiatalember. Az áhítatos csendbe csendült bele a telefonja. Zavarba jött, sokáig matatott utána, amíg megtalálta, a marokfon egyre hangosabban és sürgetőbben visított. Fontos hívás lehetett, mert bár szemmel láthatóan érezte, hogy kínos a helyzet, mégsem nyomta ki, hanem felvette. A telefonáló arról érdeklődött, hogy hol van, ő lesütött szemmel, fojtott hangon, enyhén ingerülten, de gondolkodás nélkül, zsigerből válaszolt: „Hol vagyok, hol vagyok, hát március 15-én.” Ezzel nem volt mit vitatkozni, hiszen valóban ott voltunk mindannyian, március 15-én.
Habár a tavaly novemberi államfőválasztás eredményének érvénytelenítése ismét alátámasztotta a mondást, hogy Romániában bármi megtörténhet, sőt annak az ellenkezője is, mégis nagyobb a valószínűsége, hogy május 19-étől új államelnöke lesz az országnak.
Függetlenül attól, hogy valaki kedvelte-e Ferenc pápát, sőt attól is, hogy az ember katolikus vagy protestáns, egy dolog kijelenthető: az egyházfő sokat tett a magyarok – köztük kiemelten az erdélyi magyarok – ügyének ismertebbé tételéért a világban.
Az idei húsvétvasárnap, Krisztus feltámadása másnapján „távozott a mennybe” Ferenc pápa, Szent Péter utódja.
A fene akarta így húsvétra összetiszázni magát, de nehéz szó nélkül elmenni amellett, hogy egyesek épp akkor szeretnék Erdélyt is „elárasztani”, amikor kiderült: a párt EP-képviselői a saját országuk, saját nemzetük ellenében tevékenykednek.
Securitatés nyomozati anyagot, illetve ebből származó politikai per- és büntetés-végrehajtási anyagot lapozok újra.
Maximális fokozatra kapcsolt a romániai államfőválasztás kampánya.
Valljuk be: igazából inkább akkor lepődtünk volna meg, ha a román hatóságok a múlt heti kolozsvári incidens nyomán készségesen beismerik, hogy egy román férfi annak nemzetisége miatt bántalmazott egy magyar fiatalt.
A Magyar értelmező kéziszótár a címben szereplő szösszenet fogalmát így határozza meg: „nagyon rövid vázlat, töredékszerű írói mű”.
Persze sejthető volt, hogy kutya nehéz lesz Ukrajnában nem hogy békét, de akár csak fegyverszünetet teremteni – de csak most látszik igazán, mennyire az. Főleg úgy, hogy Európa gyökeresen más módon szeretné elérni, mint Donald Trump.
Emil Boc sokáig nem tért magához a multikulturalitás reklámarcaként vigyorgó városképét orrba vágó ökölcsapástól, és napokon keresztül azon morfondírozott a hirtelen köré épült szorító sarkában, hogy ezt a telitalálatot hogyan magyarázza ki.