2009. március 17., 11:062009. március 17., 11:06
Éreztem, hogy erőlködéseim mondvacsináltak, nem olyan frappánsak, hogy mindenki azonnal ráérezzen, ráálljon az esze, majd később gondolkodás nélkül újra meg újra használja. És maradéktalanul csodáltam, mint ahogy ma is bámulom azokat, akik nem szolgai módon, szabályait megadással követve, használják a nyelvet. Hanem szuverén módon uralják, alakítják, számukra egy pazar játékszer, amit ezer meg ezer módon sziporkázva lehet hajlítani, formázni. Hasonulásokat, metaforákat, szókapcsolatokat, sőt új igéket és főneveket ötölnek ki könnyedén, olyanokat, hogy általuk nem csorbul, hanem éppen gazdagodik a nyelvünk. Ámulva hallgattam, amikor férjhezmenetelem felemelő pillanatában szólt hozzánk az intés: „az idő vasfoga” elrepül felettetek is. Azóta is kapom le a fejem, ha az idő szóba kerül. Mindez március 15. kapcsán jutott eszembe, ahogy álltak az emberek a mindent felforgató, kabát alá bújó szélbe, és furcsa módon valahogy testet öltött az ünnep. Évek óta nem volt már ilyen. Utoljára a kilencvenes évek elején borzongatta meg mindenkiben a magyart, amikor kokárdásan, zászlósan vonulhatott, himnuszolhatott. Akkor egy rádiós kollégámat annyira elkapta a hév, hogy a meghatottságtól remegő hangon jelentkezett be a helyszínről élő adásba, és így kezdte élő tudósítását: több tízezer magyar… Több ezer volt csak, de valóban több tízezernek tűnt, akkora súlya, öröme volt az egésznek. És idén újra valahogy összetartozás-erősítő volt március idusa. Vacogva álldogáltam a tömegben, amikor önkéntelenül egy kedves metaforával örvendeztetett meg a mellettem álló fiatalember. Az áhítatos csendbe csendült bele a telefonja. Zavarba jött, sokáig matatott utána, amíg megtalálta, a marokfon egyre hangosabban és sürgetőbben visított. Fontos hívás lehetett, mert bár szemmel láthatóan érezte, hogy kínos a helyzet, mégsem nyomta ki, hanem felvette. A telefonáló arról érdeklődött, hogy hol van, ő lesütött szemmel, fojtott hangon, enyhén ingerülten, de gondolkodás nélkül, zsigerből válaszolt: „Hol vagyok, hol vagyok, hát március 15-én.” Ezzel nem volt mit vitatkozni, hiszen valóban ott voltunk mindannyian, március 15-én.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.