2010. június 18., 10:212010. június 18., 10:21
Eddig furcsamód a kevésbé látványos, inkább mérnöki pontossággal megtervezett németek játszottak a leglátványosabban, és a szintén nem a szépségre játszó angolok és észak-amerikaiak meccseltek kedvemre valón.
Való igaz, hogy az utóbbi világbajnokságokon az erőviszonyok egyre inkább kiegyenlítődtek. Ma már nehezen képzelhető el olyan eredmény, mint például az 1974-es világbajnokságon jegyzett Jugoszlávia–Zaire 9-0, vagy az 1982-es vébén a Magyarország–El Salvador csoportmeccsen született 10-1, hogy a focivébéknek csak a modernkori időszakát említsem. És dacára annak, hogy az ilyen nagy különbségek mára eltűntek, napnál világosabb, hogy bár a házigazda Dél-Afrika nemzeti tizenegye tette a dolgát becsülettel, azért sem játéktudásban, sem rutinban nem vehette fel a versenyt ellenfeleivel. És az is eléggé világosan látszott, hogy Ausztrália csapata – bár szintén becsülettel küzdött – egyelőre nem tartozik egyazon súlycsoportba a mostani vébé egyik legszebb meccsét játszó németekkel.
Hanem az igazán kellemes és üde színfoltot az úgynevezett kis csapatok szereplése jelenti. Japán Kamerun felett aratott győzelme feldobott, a piciny Szlovénia diadala annál inkább, de azt azért mégsem hittem volna, hogy az egyik legnagyobb esélyesnek kikiáltott Armadát, a büszke spanyol torreádorokat a svájci Milka térdre kényszeríti. Olyasmi volt ez, mint a Koreai NDK-nak a sztárokkal teletűzdelt olasz válogatott ellen aratott 1-0-s győzelme az 1966-os vébén, azzal a különbséggel, hogy az azzurriknak akkor szégyenszemre csomagolniuk kellett, és indulni hazafelé a feldühödött tifosik paradicsomesőjébe. Persze, Spanyolországnak bőven van még esélye a javításra, de ha Chile ellen megint folytatják a tehetetlen tili-tolit, Hispániában idén nem lesz örömünnep. S mert a nagyokkal és az erősekkel tartani amúgy sem nagy fegyvertény, és 1986 óta – a mindenkori szimpatikusokat, a hollandokat leszámítva – amúgy sincs más választásom, hát így drukkolok: Hopp Schwitz!
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.