2011. január 11., 10:182011. január 11., 10:18
Akkor miért tűrjük el azt, ha a román vasúttársaság ahelyett, hogy némi pénzt fordítana a sínek megjavítására, inkább kitolja egy órával a menetidőt. Eddig egy rémálom volt a Bukarest–Szatmár-gyors, az elmúlt év során minden utazásom alkalmával legalább félórát késett, de olyan is volt, amikor nem túl matektudós agyamat számológéppel kellett kiegészítsem, hogy kitaláljam, a sok száz perc késés pontosan hány óra is. Idén kereken egy órával indult hamarabb, és az egész pályaudvar őszinte csodálatára csupán tíz perc késéssel be is futott a vonat.
Boldogan ültem fel, már ki is számoltam magamban, hogy fél négykor Kolozsváron leszek, mert mindig öt óra alatt teszi meg ezt a távot. Túl szép volt, hogy igaz legyen, csodák csodájára a „gyors” vonat addig száguldott, míg ugyanakkorra ért be, mint amikor egy órával később indult. Így kell az ügyeket intézni kérem szépen! Az nem számít, hogy Kolozsvárról Bukarestbe 16 órát kell utazni, a lényeg az, hogy az utasok jó kedélyét megőrizzük, ne a késés keserű szájíze maradjon meg, inkább üljék szét a hátsójukat.
A hivatalokban természetesen más a helyzet.
Ott azért kell várakozni, mert nem szólhatunk rá folyton alkalmazottainkra, hogy kevesebbet kávézzanak és többet foglalkozzanak a klienssel, mert a koffein nélkül még a végén elvétik a számokat. Elvtársak! Mindig a probléma gyökerét kell megkeresni, a megoldást pedig úgy felépíteni, hogy ezt a gyökeret ügyesen körbejárjuk, de ki ne iktassuk amíg lehet, hiszen országunk állampolgárai jó tűrőképességűek, töménytelen idővel és kötélidegekkel rendelkeznek, és megértik, hogyha egy személy 280 kilométernyi vonatozásért fizetett 50 lejt, abból nem lehet megjavítani azokat a síneket.
Csak ne háborogjunk, örüljünk, hogy ennyi is van. Vagy azt akarják, hogy sok millió kölcsönvalutát költsünk mi is pár kilométer sínre? Kell ez nekünk? Hogy aztán évről évre csak azt zúgjuk, hogy sose lesz meg ez a vasút! Hát mi vagyunk mi? Autópálya?
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.