2010. január 22., 11:202010. január 22., 11:20
Köztudomású, hogy két rendszerváltó pártról van szó, amelyek azonban gyökeresen eltérő ideológiai alappal bírnak. Míg az Antall József vezette MDF értelmezésében Magyarországon 1945-ben „kizökkent az idő”, és ’89-ben esély mutatkozott az akkor megszakadt konzervatív hagyományhoz való visszatéréshez, addig az SZDSZ számára az 1918-as Károlyi Mihály-féle „progresszív” ideológia jelentette az alapot, azaz a gazdasági és politikai liberalizmus e párt esetében a jobboldal által értéknek tekintett nemzeti hagyományok, az 1945 előtti időszak agresszív tagadásával párosult. A nemzet, egyház és tekintély kapcsán megfogalmazott álláspontja szinte teljes egészében megegyezett a posztkommunista MSZP-vel, mindkét alakulatban tovább munkálkodott a harcos, „a múltat végképp eltörölni” jelszóra alapozó reformdüh – ezért is váltak 1994 óta egymás hűséges szövetségeseivé. Az SZDSZ számára azonban ez jelentette a hanyatlás kezdetét is egyben, hiszen azzal, hogy rehabilitálta a kommunistákat, a rendszerváltást és saját reformpártiságának őszinteségét is megtagadta. Az MDF-et a kormányzás terhe, majd a frakcióharcok gyengítették meg annyira, hogy immár csak árnyékká vált az egyre erősebb és ambiciózusabb jobboldali párt, a Fidesz mellett. Dávid Ibolya elnöksége alatt a párt az értékelvűség helyett a pragmatizmust választotta. Ezért tette a párt arcává a piac mindenhatóságát az ember elé helyező ultraliberális közgazdász Bokros Lajost, és ezért lép most frigyre az SZDSZ-szel. A szövetség sikere kétséges, hisz két megtört, hiteltelenné vált alakulatról van szó, amelyek épp az egymással kötött szövetséggel erősítik meg, hogy a túlélésért saját alapelveiket is hajlandóak megtagadni. Persze egy hiteles konzervatív liberális, a hagyományokat tisztelő, reformpárti, de a reformokat nem a múlt,a nemzeti sajátosságok eltiprásával megvalósítani akaró erőre szükség van. De hogy ez nem az MDF és az SZDSZ roncsain létrejövő szövetségből alakul ki, az szinte biztos.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.